Nem szerepelek gyakran a tévében. Meglepett, idült vigyor önti el a képemet, amint megpillantom magamat az egyik híradóban. Nem festek valami jól, a fejemen hasított bőrből készült, pilótasapkát utánzó sityak, a nyakamban dús arab kendő, vajszínű, vastag vászondzsekit viselek, a hátamon hátizsák, súlyosnak látszik, az is volt, hiszen fúrógépet és szerszámokat cipeltem éppen. Ami nem látszik a képernyőn, az a szakadt farmerem és az ormótlan bakancsom. Melóból jöttem. Szóval nem nézek ki valami jól, s ezen nem javít, hogy a körülöttem állóknál húsz-huszonhat évvel idősebb vagyok. A számból hömpölygő pára csak erősíti azt a benyomást, miszerint a téli éjjelt átvészelni próbáló hajléktalan keveredett valamiképp a tüntető fiatalok közé. Tehát meglepett, idült vigyorom nem fess külsőmnek, hanem a ténynek szól, hogy ott virítok egy országos tévé képernyőjén, ni. Ez valahogy sokkal szórakoztatóbb és izgalmasabb, mint amikor nevesítve, íróként vagy zenészként szerepelek, s úgynevezett kötetlenül beszélgetek egy riporterrel vagy riporterhölggyel, akinek szemmel láthatóan halvány dunsztja sincs, ki vagyok, mit csinálok, s hogy a jó francban kerültem az ő stúdiójába. Itt… természetes módon vagyok jelen. Az érdekeim végett. Az anyagi érdekeim végett. Elsősorban. Politikában az elsősorban felhozott érvnek általában semmi köze nincs a másodsorban és harmadsorban felhozotthoz. Nem mindig fontossági sorrendben, de az egyik mindig anyagi, hatalmi, reál érdek, a másik pedig elvi, etikai, becsületbeli, kötelességszerű, stb. (Nem mondom meg, politikusoknak melyikre szokásuk nyilvánosan hivatkozni.)  Most éppen arról van szó, hogy a híradóban körülöttem kiabáló és táblákat lengető diákok azért tüntetnek, hogy Magyarországon a kormány ne csökkentse le az államilag finanszírozott egyetemi helyek számát. (Ha jól emlékszem, negyvenezerről tízezerre, de nem is ez a lényeg, a számok nem érdekelnek, s nem is értek hozzájuk.) Márpedig a fiam éppen a következő két hónapban adja be, illetve adná be jelentkezését valamelyik ilyen izére, melyeknek én, elsősorban persze a magam hibájából, a közelébe se jutottam. Másodsorban meg… na, ezt most hagyjuk. Egy másik elsősorbant vegyünk inkább. Elsősorban azért vagyok természetes módon jelen az említett tüntetésen, mert nincs pénzem a fiam egyetemi tanulmányaira, s bár kiváló tanuló, angol középfokú nyelvvizsgával bír, s felvételi előkészítőre is becsülettel jár, tehát a pontszáma jelenleg bőségesen elég, mégis, ha lecsökkentik az ingyenes helyek számát, mindezek ellenére távolról sem biztos, hogy bejut. Már csak azért sem, mert a pénzen kívül még valamim nincs nekem, kapcsolati tőkém, ami Magyarországon egyenértékű a pénzzel. Nem tárgyalom most mindezekből eredő lelkifurdalásomat és frusztráltságomat, melyek apai kötelességeim elégtelen ellátásából táplálkoznak. Maradjon a képlet teljesen világos, azért akarom, hogy bőségesen legyen ingyenes tanulmányi hely az egyetemeken, mert nem akarok és nem tudok fizetni, viszont azt akarom, hogy a fiam, aki meglátásom szerint átlagon felüli értelmi képességekkel bír, valamint az ezt igazoló eredményekhez szükséges munkát is becsülettel elvégezte az elmúlt tizenkét évben, diplomát szerezzen, s aztán a magyar értelmiség jelenleg nem túl erős mezőnyét erősítse. Ezt akarom. Ehhez képest egy cseppet sem érdekel, hogy az új rendszer egyébként hatékonyabb, olcsóbb az államnak, stb. Eddig tartott az egyéni érdekem kifejezése, itt meg is állhatnék, ennyi bőven elég ahhoz, hogy jogom szerint kiálljak valamiért. Na de a hiúság… ami jelen esetben abban nyilvánul meg, hogy szeretem, ha nem csupán úgy alakulnak a dolgok, ahogy az nekem jó, hanem hogy ráadásul igazam is van abban, hogy a többségnek az a jó, ami nekem. Mert így szociálisan érzékenynek és igazságszeretőnek és közösségi szelleműnek mondhatom magam. Tehát ilyen jellegű hiúságomból fakadóan el szoktam agyalgatni a magam érdekén túli ügyeken is. Ebben nem akadályoz meg, hogy az éppeni kormány megnyilvánulásai és cselekedetei sokszor csupán cselek és ravaszságok, s hogy valójában nem is azt akarják, amit mondanak. Mint ahogy jelen esetben már megjegyezték néhányan a környezetemben, hogy a FIDESZ valójában nem is akarja csökkenteni az ingyenes helyek számát, hanem… vagy valami orbitális disznóságot követett el, ami még nem pattant ki, s arról akarja elterelni a figyelmet, vagy pedig egy előre megírt forgatókönyv szerint beadja majd a derekát, ezzel a konstruktív, tárgyalóképes fél szerepében tetszeleghet majd, megcáfolva antidemokratikus és diktatórikus hírét. Én nem tudom, nem tudhatom. De az agyalás közben megint csak arra jutottam, hogy ismét a dolgok felszínét karcolgatják a közélet nagybecsű személyiségei, és sem a politika, sem a média kiválóságai nem vetik fel azt a pedig alapvetőnek tűnő kérdést, miszerint hogy a pokolban lehetséges, hogy egyáltalán léteznek fizetős helyek az egyetemeken. Hiszen nem éppen arról szól a dolog, hogy a legrátermettebbek tanuljanak ott, s hogy azok kerüljenek a tudás birtokába, akik a legnagyobb hatékonysággal tudják majd azt alkalmazni mindannyiunk, s persze a maguk érdekében is? Mi köze ennek ahhoz, hogy apunak mennyi pénze van? Mikor és ki találta ki, hogy pénzért lehet helyet vásárolni az egyetemeken? Persze, a tudás nincs ingyen, ahogy a kenyér sincs, valakinek mindkettőt elő kell állítani, tovább kell adni, s ezért fizetni kell nekik, hogy maguk is megéljenek. De a magamnak vásárolt kenyérből egyedül nekem van hasznom, míg a megvásárolt tudásból egész közösségemnek, bármekkorára is terjesztem ki azt, legyen bár egy párkapcsolat, egy család, egy haza, egy világ. Azt mért egyedül az fizesse ki, aki használja, s miért ne az is, aki ebből a használatból hasznot lát. Vagyis a társadalom, s annak is legfőbb igazgatási megtestesülése, az állam. Tudom ám a választ… azért, mert ő később ezzel a megszerzett tudással bért, fizetést, profitot, honoráriumot, egyebeket realizál. Na de ha nem lesz, aki realizálja mindezeket, az ugyan jó a társadalomnak? Ha nem lesz orvos, biológus, mérnök, tanár? Vagy ha csak olyanok lesznek, akik pénzért vették a tudást, az jó? Mert kinek az érdekében áll, hogy legyenek fizetős helyek? Annak, aki pusztán az esze és rátermettsége révén is sikerrel szerepel egy erős felvételi vizsgán? Dehogy. Nyilván annak, aki ezek alapján nem éppen a legérdemesebb, de van pénze. (Illetve ebben a témakörben jellemzőbb, hogy a szüleinek van, így még az a gyenge garancia sem létezik, miszerint aki pénzt tudott felhalmozni, az bizonyára nem sík hülye.) Ebből viszont logikusan következik, hogy olyanokból válik értelmiségi, akik nem a legértelmesebbek, márpedig ez – gondolom sokunknak feltűnik ezen szavak feltűnő egybecsengése: értelem-értelmes-értelmiség – nem a lehető legszerencsésebb eset. Sokszor annak sem, aki pénzért kap diplomát, s annak révén olyan pozícióba kerül, olyan feladattal bízzák meg, melyre valójában nem predesztinált, legfeljebb közepes szinten tudja azt betölteni, elvégezni, emiatt aztán egész életét nyomás alatt, stresszben, frusztrációban, tudat alatti lelkifurdalásban s a végső kudarctól való rettegésben éli. S mindez azért, mert jó ideje már azt valljuk, minél magasabb valakinek az iskolai végzettsége, annál magasabb rendű ő maga, az élete, az életminősége, a céljai, az eszméi… Ezért aki teheti, arrafelé tör. Pedig az iskolázottság nem kitüntetés vagy minősítés kellene legyen. Az iskolázottság mögötti tudás arra való, hogy az ember azt tehesse, amire született, amire alkalmas, amit szeret tenni. Ennél nagyobb tudás tiszteletreméltó, de mégiscsak luxus. Mosógép-kereskedőnek a közgazdász diploma nem létszükséglet, s társadalmi szempontból nem is indokolt. S ez is lényeges, hogy ne csak az jusson be az egyetemre, aki valóban alkalmas rá, hanem az alkalmasak közül az, aki be is akar jutni. Csak az végezheti jól a feladatát, aki szereti végezni azt, nem igaz?

Tehát végső soron nagyjából annyi hely legyen a felsőoktatásban, amennyire egy adott társadalomnak éppen szüksége van, s azok között ne legyen egyetlen fizetős se. S hogy ha van még ezen felül kapacitás, azt mért ne adjuk oda pénzért? Hát csak azért ne, hogy ne születhessenek pénzért kóklerek, de még olyanok se, akik tudottan gyengébb képességükkel, de egyenrangú diplomájukkal hígíthassák a másik oldal tudását, teljesítményét.

Most hülyeségnek tűnik a felvetésem, de valószínűleg éppen ilyen hülyeségnek tűnt egykor a jelenlegi helyzet felvetése is… figyu csak! Mit szólnál ahhoz, hogy ezentúl az olimpiára is kvalifikálhatná magát bárki, aki ki tudja fizetni a megállapított összeget, s egyébként le tud úszni kétszáz métert vagy futni hatszázat? Biztos jelentkeznének szép számmal, egy rakás pénzt szerezhetnének vele az olimpiai bizottságok.

   No, szóval sétáltunk ott a körúton a feleségemmel aznap este, s amikor a tüntető diákok lekanyarodtak a hídról és a Kossuth tér felé vették az irányt, s azt ordítozták, hogy tartsunk velük, hát könnyű szívvel velük tartottunk. Mert igazuk van, még ha alapvetően nekik sincs egészen igazuk. Nem csak hogy több ingyenes hely kell a felsőoktatásban, hanem nulla fizetős. Mert ugyan az eddigi felvetéseimre megoldás lenne, hogy a fizetős szakokra ugyanannyi pontszámmal és feltétellel lehessen bejutni, mint az ingyenesekre, így érve el, hogy a gazdagabb szülőkkel bíró kölykök közül is a tehetségesek és értelmesek jussanak be, ez azonban számomra némileg furának, megkülönböztetőnek tűnik. 

Így aztán később, amikor egy riporter megkérdezte tőlem (nyilvánvalóan életkorom okán), hogy miért vagyok itt, akkor kitérőleg azt feleltem, én elsősorban azért, hogy itt legyek, ha esetleg meg akarják verni a gyerekeket, másodsorban pedig hogy nyakon vágjam a magamét, ha itt van. A mikrofonos pali csak nézett rám bambán és megvetően, láttam nem nagyon érti a viccet, sőt azt se vágta, hogy ez egy vicc. Pedig gondolom, elvégzett néhány média-, kommunikáció és egyéb szakokat itt-ott.