(K.V. cover)

 

Egyedi méretű nyílászárók beszerelésével keresem a kenyeremet. Főleg panellakásokban dolgozom, mert a szocializmus korában épített lakótelepeken egyetlen szabványméretű ajtót sem szereltek be. Feltehetően inkább a falat igazították a hiánygazdaság ötéves tervében előirányzott és kötelességtudóan legyártott egymilliárd ajtóhoz. Ugyancsak feltehetően ezek az ajtók azért nem szabványméretűek, mert egy egészen más szabvánnyal dolgozó baráti szocialista ország számára készültek, akik valamilyen okból utóbb visszamondták a rendelést. Talán Kína. Persze nem tudhatom biztosan, de csöppet sem elképzelhetetlen. Tehát, mint mondtam, főleg lakótelepeken dolgozom, de előfordul, hogy gazdagabb helyekre is eljutok. Például Balatonra, közelebbről Balatonbükkmakkra, ahol is a miniszterelnöki rezidencia található, vagyis csak amolyan nyári lak, s ahol az Orbán család szokott nyaralni gyerekestől, nagymamástól, nagypapástól, közeli és távoli rokonostól, esetleg barátostól. Én Pilispitypangon lakom. Azért látogattam el Balatonbükkmakkra, mert Bókay kapitány, aki Gyurcsány Ferenc feltétlen híve, azt hitte rólam, hogy én is az vagyok. Addig még sosem jutott eszembe, hogy Gyurcsány Ferenchez való viszonyomat átgondoljam, sőt az sem, hogy esetleg valakinek a híve lehetnék. Tehát mi is történt? A Pilispitypangi Civilek Egyesületének elnöke az egyik gyűlésükre meghívott egy céltudatos, politikai pályára készülő egyetemistát, nevezetesen Bókay Boriszt, hogy tartson előadást a FIDESZ disznóságairól. A srác valami baloldali ifjúsági szervezet országos elnökeként jelent meg. Ez a szervezet azt a célt tűzte zászlajára, hogy visszavezessék Magyarországot az Etikus és Demokratikus Alapelvek útjára, melyről a FIDESZ – hatalomra jutását követően – letérítette. Az Etikus és Demokratikus Alapelvek egyike a jövedelemadó azonnali drasztikus csökkentése volt. Ez a rész fergeteges tapsot kapott.

   Ahogy hallgattam, az az érzésem támadt, hogy a srácot nem érdekli jobban a politika, mint engem. Fáradtnak tűnt, a tekintete ábrándosan kószált ide-oda a teremben, s láthatóan jobban érezte volna magát valahol máshol. Igyekezett keményen, határozottan és céltudatosan fogalmazni, de csak annyira sikerült neki, mint egy kereskedelmi tévé riporterének. Érdekes dolgot is csak egyszer említett, amikor arról beszélt, hogy számtalanszor volt már alkalma együtt vitorlázni és focizni az Orbán család tagjaival. Hevesen leszögezte, hogy csak a jobboldali bérpropaganda hazug állítása, hogy Orbán Viktor jó focista. A valóságban annyit ért a futballhoz, mint muzulmán hívő a kolbásztöltéshez. És hogy az általa alapított felcsúti futballakadémia egy nagy humbug.

   Bókay Borisz szülei is eljöttek a gyűlésre Balatonbükkmakkról, hogy meghallgassák fiúkat. Az apáról lesírt, hogy roppant büszke a fiára. Bókay papa nagy gonddal nyírt körszakállat és –egyelőre számomra ismeretlen okból – tengerész egyenruhát hordott vagy valami olyasmit. Aranygombos kék kabát, fehér nadrág, tányérsapka. Az egyik kezében pipát tartott, amit akkor sem gyújtott meg, amikor a szünetben kiment az épület elé. Köpcös, napcserzett arcú fickó, nagy, elálló fülekkel, melyekből dús szőrcsomók meredeztek elő. Az arca víg kedélyű és barátságos. Egy roppant elégedett barnamedvére emlékeztetett, igaz, a medvék mindig úgy néznek ki, mintha mindennel felettébb elégedettek lennének. Később egy titkosszolgálati tiszttől megtudtam, hogy az Orbánok maguk közt Bókay urat Füles Mackóként emlegetik. Balatonbükkmakkon ugyanis szomszédok.

   Bókay feleségében azonban nem lehetett felfedezni semmi mackósat. Magasabb volt, mint a férje, s karcsú, gyorsmozgású. Láthatóan idegesítette a gyűlés, a tömeg, de a legjobban az, hogy a férje fiúk minden mondata után tapsolt. A srác mindennek elmondta Orbán Viktort és kalandor, haszonleső, korrupt sleppjét. Előadása után Czeffer Endre, a Pilispitypang és Környéke Vegyi és Háztartási Bolthálózat tulajdonosa emelkedett szólásra, akivel nekem egyébként ajtóügyben kellett beszélnem, ezért néztem be a gyűlésre. Czeffer Orbán párti konzervatív, így hát alaposan beolvasott a kölyöknek. Azzal kezdte, hogy egy ilyen kis balliberális csíra, akinek van pofája és gyomra a Global Marijuana March legalizációs piknikén betépett, zsíros hajú rasztáknak és hippiknek szónokolni, az ne ugasson etikáról, hiába mosakodott ki és bújt öltönybe azóta. És ennél csak durvábbakat mondott. Borisz nem kapta fel a vizet, simán csak zavarba jött. Az apja agyát viszont elöntötte a kaka rendesen, barna arca vörösbe borult, felállt és a Czefferéhez hasonló válogatott trágárságokkal válaszolt. Rá sem hederített, hogy felesége közben tengerészkabátja ujját rángatja.

   A civilnek hirdetett gyűlésnek ezzel vége is szakadt, a zavart tömeg oszlani kezdett. Odamentem Czefferhez, hogy végre szót válthassak vele egy ajtóról, amit én adtam el neki. Az ajtó egy hihetetlenül csiricsáré, giccses darab volt, aminek intarziáját, színeit és motívumait ő maga válogatta össze a cég honlapjáról. Viszont a legdrágább típus, amit valaha is rásóztam valakire, több mint kétszázezer forint. Czeffer mindenáron maga akarta beszerelni, mert így megtakaríthatott hatezer forintot. Rosszul szerelte be, a tok vízszintesen és függőlegesen is ferde lett, az ajtó így nem tudott becsukódni, ráadásul, amikor ki akarta bontani, hogy igazítson rajta, tönkretette a tokot, körülötte pedig teljesen leverte a vakolatot. A nappalija speciálisan kevert narancsszínben pompázott, amit nem tudott újra előállítani, ezért arra az álláspontra helyezkedett, hogy hibás terméket kapott, és ránk akarta verni az új ajtó és a nappalija teljes újrafestésének árát is. Még mindig bosszankodott az idősebb Bókayval való csetepaté miatt, ezért a neki szánt mérget is rám fecskendezte. Nem tudtam igazán higgadt maradni, ezért kissé emelt hangon újra elmagyaráztam neki, hogy ő a hibás és menjen a fenébe. Majd faképnél hagytam. Az idősebb Bókay azt hitte, a fia, az ő és általában az egész baloldal védelmére keltem. Elkapott a kijáratnál, megszorongatta a kezemet és hosszan biztosított elvbarátságáról. És arra kért, szólítsam kapitánynak. Nem fűlt hozzá a fogam, hát nem is szólítottam.

–        Mivel foglalkozik, ember? – kérdezte.

Miután megválaszoltam, azonnal közölte, hogy régóta gondolkozik ezernégyszáz négyzetméteres balatonbükkmakki házában egy teljes nyílászárócserén, nem kis tétel, hatvannégy ajtó és negyvenegy nagy méretű ablak. Ezt a házat vízparti bungalóként emlegette. És hogy ugyan, ugorjak már le hozzájuk felmérni a dolgot.

–        Rendben, kapitány! – válaszoltam, s igyekeztem jó viszonyt teremteni. – Ön talán tengerész?

–        Nem. Bár egyik unokabátyám a rendszerváltás előtt a MAHART vezérigazgatója volt.

–        Akkor talán egy balatoni hajón… esetleg a vízirendőrségnél szolgált?

–        Úgy érti, az Orbánék magánflottájánál? Mert manapság így kéne nevezni őket. Egész nyárhosszat nincs más feladatuk, mint az Orbánék villája előtt grasszálni azokkal a bűzokádó motorosaikkal. Na, nem! Kilencvenhatban én voltam a Balatonbükkmakki Vitorlásklub Elnöke. Akkor ragadt rám.

A felesége, akit Klárának hívtak, halkan sóhajtott. Épp csak, mint amikor a teáskanna csőrét pedzeni kezdi a gőz. Még nem sípol, csak úgy susog. Azt hittem, a dolog komikuma feletti elkeseredésében tette, de mint később megtudtam, azért, mert a kapitány kilencvenhat óta nem csinált semmit. Azóta – bárki töltötte be éppen a tisztet – naphosszat csak Magyarország miniszterelnökeit, például Orbán Viktort és annak pártját szidta, mint a bokrot. De főleg Orbán Viktort.

   Így hát a nyár közepén a teherautómmal leautóztam Balatonbükkmakkra. Szerencsétlenségemre az Orbán család ezt a hétvégét szintén ott kívánta tölteni, s ezt az alkalmat ragadta meg arra is, hogy illusztris belföldi és külföldi politikusokat lásson vendégül. Egyúttal valami kormány melletti szimpátiatüntetést is szerveztek, az országúton százával láttam a párt színeibe, zászlaiba öltöztetett autókat. Akarattyáig ért a kocsisor vége, s rólam szakadt a víz a légkondi nélküli teherautóban. Onnantól négy órámba került, mire elértem Balatonbükkmakkot, négyszer forrt fel a hűtővizem, és hat titkosszolgálati ellenőrzési ponton haladtam át. Önkéntesek FIDESZ-címkés ásványvizet és jelvényeket osztogattak. Biciklisek és futók százával előztek meg. Dühöngtem és sajnáltam magam, amiért hétköznapi fickó lévén efféle kocsisorban kell araszolnom. De ekkor az előttem botorkáló autóban Navracsics Tibort ismertem fel. Biztos lekéste a nagy formátumúak menetét. Egy alkalommal, amikor éppen álltunk, egy férfi megállt az autója mellett és azt kiabálta a viszontagságoktól kissé bambán kibámuló politikusnak,

–        Játszod az agyad, hogy együtt araszolsz a néppel?! Azt hiszed, bedőlünk az ilyen szar, demagóg demonstrációnak?! F..fej!

Azzal leköpte az állami szélvédőt. Egy másik helyen annyira leragadtunk, hogy mindketten kiszálltunk a kocsiból, nyújtózni egyet. Megragadtam az alkalmat, hogy tájékozódjak kicsit, s megkérdeztem tőle, hogy áll Magyarország szénája. Azt felelte, most már, a kétharmados felhatalmazás megnyugtató hátterével a FIDESZ magabiztosan tartja kezében az ország kormányrúdját, s minden a legnagyobb rendben lesz. Mi mást mondhatott volna egy overállos alaknak?

   Végül mégis elértük Balatonbükkmakkot. Az országút fölött kifeszített narancssárga molinón az állt, Magyar Polgár Piknik. A Szekfű utcát, ahol Bókayék laktak ( s ami valójában a vitorláskikötőt szegélyező sétány), a rendőrség és a titkosszolgálat lezárta, s nem is engedtek be. Felhívtam a kapitányt, megkérdeztem, hogy juthatnék be hozzájuk anélkül, hogy a titkosszolgálat szitává lőne. Felírta az autóm rendszámát és azt mondta, hamarosan visszahív. A parti kocsmák és büfék alig egy köpésre sorakoztak onnan. Már késő délután volt akkor, úgy döntöttem, bepótolom a kihagyott ebédet. Lacipecsenyést vagy halsütőt kerestem, bár tudtam, valószínűleg hiába, ilyesmit ma a Balatonon kopófalkával kell kiszagoltatni. Elhaladtam egy goffrisütő, egy hamburgeres és egy McDonalds mellett, végül egy pizzéria mellett döntöttem. Minden pizzát, de még az italokat is FIDESZ-es politikusokról és az Orbán család tagjairól nevezték el. A szalámis-pepperonist Kósa Lajos pizzájának hívták, a jeges kávét Szalai Annamária kedvencének. Ettem egy Orbán Viktort és ittam hozzá egy Lévai Anikót.

   A kapitány megcsörgetett, s ezúttal beengedtek. Előttem a lengyel kultuszminiszter hajtott be. Itt már véget ért a kikötő, jobbra tőlem a Balaton, balra villák. Bókayék „bungalója” közvetlen szomszédságban állt a miniszterelnök rezidenciájával. Annak kapuját fekete öltönyös, fülhallgatós, tagbaszakadt fickók őrizték, szigorú, gyanakvó, metszően hideg tekintetű harcosok. Mosolytalanul szemmel tartottak, míg kikászálódtam a teherautóból.

   A Bókay ház tényleg hatalmasnak tűnt, széltében csakúgy, mint fölfelé. Mind a négy oldalát veranda övezte. Egyik emeleti erkélyéről hatalmas Gyurcsány Ferenc képmás meredt a miniszterelnöki rezidenciára. A képet reflektorok vették körül, s egy futófény áttetsző csöve. A szeme helyén piros indexlámpák! Nyilvánvalóan elképedt tekintetemre a kapitány kacsintva így szólt,

–        Egy kis emlékeztető, hogy ne érezzék magukat olyan fene nagy biztonságban!

   Aki kétkezi munkát végez, az jól teszi, ha tehetős környezetben meghúzza magát, mert sosem lehet tudni. Ennek megfelelően visszafogottan, szerényen és igénytelenül szoktam viselkedni ilyen helyeken. Úgy gondoltam, amilyen gyorsan csak lehet, lemérem a lemérni valókat, a katalógusból vagy a NET-ről kiválasztjuk a nyílászárókat és már ott sem vagyok. A kapitány azonban fontos vendégnek kijáró figyelemmel fogadott. Hellyel kínált, hűsítő italokat hozatott a szobalánnyal, meghívott vacsorára, sőt azt mondta, töltsem náluk az éjszakát és a másnapot is, egy kis vitorlázás esetleg, hm? Mivel már majdnem az estében jártunk, s ennyi nyílást felmérni több órát vesz igénybe, elfogadtam a meghívását, és másnapra halasztottam a munkát. Kiültünk az italokkal a verandára, de nem a Balatonra és a vitorláskikötőre néző oldalra, hanem a ház háta mögé, ahonnan a felső útra láttunk. Még mindig araszolt az autósor, a rendőrök a környező utcákba terelték a tömeget, kormányszimpatizánsokat és bámészkodókat.

–        Látja ezt a sok töketlen marhát? – kérdezte a kapitány. – Csalódottak. Azt hitték, majd együtt grilleznek az Orbánékkal, meghívják őket vitorlázni, együtt focizhatnak a Megasztár új sztárocskáival meg a kormányszóvivővel. Hiszen rájuk szavaztak. De még az Orbán ház kéményeit sem láthatják. Ami a jóléti ígéreteket illeti, annyit kaphatnak belőle, hogy a kikötőben méregdrágán zabálhatják Orbán Viktor pizzáját.

Ekkor egy helikopter szállt el felettünk, s valahol a szomszéd kertben landolt.

–        Vajon ki lehet az? – kíváncsiskodott Klára.

–        XVI. Bendek! – felelte a kapitány. – Minimum!

Felpattant és egy nagy tállal tért vissza, amiben Gyurcsány Ferenc kitűzőket láttam. Utasította a szobalányt, hogy menjen ki a kordonon túl a tömegbe és osztogassa. A lány szemében rémület látszott, de engedelmeskedett. Sajnáltam szegényt. De láttam, hogy milyen sokan elfogadják tőle a jelvényt. Hát persze, csalódottak voltak, megbántották őket. A kerítés másik oldalán, abban az utcában, ahol szabadon járhattak a népek, néhány biciklista állt meg, s megkérdezték a kapitányt, lepihenhetnének-e a háza előtti gyepen. Ők is hőbörögtek, azt mondták, Orbán Viktor, de legalábbis a miniszterelnök szóvivője köszönettel tartozik nekik, amiért ilyen messzire elbringáztak.

–        Heverjenek csak le! – intett nekik a kapitány királyian, s hozzátette, jeges frissítőket is küld nekik, ha hajlandóak kitűzni a Gyurcsány-jelvényt.

Kitűzték.

–        Kurva FIDESZ! – morogta a kapitány.

   Azt gondoltam, csevegek vele kicsit, el ne illanjon a zsíros üzlet.

–        Azon a gyűlésen a fia jól beolvasott nekik, az egyszer hétszáz!

–        Az alma nem esett messze a fájától – szögezte le a kapitány elégedetten, mire feleségéből az a teáskannaszerű sóhaj szakadt ki.

–        És hol van most a fiú?

–        Úszni ment. Hamarosan visszajön, hacsak valamelyik felcsúti gengszter le nem fejezi a windsurfjével.

Átmentünk a veranda Balatonra néző oldalára, hátha megpillantjuk az öbölben úszkáló ifjú Bókayt. De csak két rendőrmotorost láttunk, amint éppen a civil, bámészkodó hajókat hessegették el az Orbánék partszakasza elől.

–        Úgy viselkednek, mintha övék lenne az egész Balaton meg a vízirendőrség is! – morogta a kapitány.

A parthoz közel egy kis evezős csónak haladt, ahogy a közelünkbe értek, a víz közvetítésével jól hallottuk, amint az evezőket forgató fiú azt mondja a lánynak,

–        Nem, nem ez a miniszterelnöki lak. De mindenki azt hiszi. Bazi nagy, mi? És milyen ocsmány. Azok a gipszstukkók, te! Meg a kőoroszlánok a kapuban! Be kell szarni!

–        És miből van ennyi pénzük?

–        Hát nem munkából, az biztos. Az öreg faszi folyton itt ül a verandán, iszik, és csak úgy magától dől hozzá a lóvé.

A kapitány majdnem felrobbant a dühtől, én pedig a kezemben tartott poharat vettem tüzetesen szemügyre.

   A kapitány telefonja megszólalt, a távolodó evezők halk csobogásától és a fűzfák titokzatos susogásától kísérve bántóan szárnyalt a Für Elise. A kapitány megnézte a kijelzőt, s mielőtt fogadta a hívást, hozzám fordult.

–        Ez a Szomor Karcsi, a testőrök góréja. Folyton vele hívatnak fel, ha van valami baromság. Kihangosítom, hogy maga is hallja, mennyire elpofátlanodtak az állami alkalmazottak, mióta a FIDESZ…

A füléhez emelte a kagylót.

–        Ez a legócskább titkosszolgálat, amivel valaha is dolgom volt. Tolakodóbbak, mint egy cigányzenekar. Meséltem már magának, hogy még a rendszerváltás előtt a móló végében az apám együtt horgászott az MSZMPKB első titkárával, Kádár Jánossal?

–        Hogyne uram, már számtalan alkalommal, és szívesen meghallgatnám ezt a rendkívül izgalmas történetet újra, de most a fia miatt…

–        Kádár János ragaszkodott hozzá, hogy a saját két kezével csalizza fel a horgát, de ahhoz nem ragaszkodott, hogy egy hadiflotta állomásozzon előtte! Az eget nem sötétítették el repülőkötelékek és a házam előtti virágágyást nem taposták szét a főtitkár hívei…

–        Uram! – mondta Szomor Károly türelmesen –, a fiát tetten érték, amint felkapaszkodott a miniszterelnök vitorlására.

–        ...akkoriban nem grasszáltak itt fel-alá a motorcsónakok, nem köpték tele olajjal a vizet, nem pusztultak a halak…

–        Uram, hallotta, mit mondtam? A fia…

–        Hallottam, hát. Azt mondta, a fiamat rajtakapták, hogy megérintette egy másik klubtag hajóját. Uramatyám! Lehet, hogy egy ilyen magafajta szárazföldi patkány ezt égbekiáltó bűnnek tartja, ám vízi emberek körében teljesen magától értetődő, hogy úszás közben valaki pihenésképpen kicsit belekapaszkodik egy hajóba, anélkül, hogy a biztonsági emberek sortüzet zúdítanának rá.

–        Lövöldözésről szó sem volt, uram, de azt a személyt, aki hívatlanul, előzetes bejelentés nélkül igyekszik a miniszterelnök közelébe férkőzni, azt haladéktalanul el kell távolítani, akár erőszak útján is.

–        Micsoda?! Orbán erőszakkal eltávolíttatta a fiamat?!

–        Nem, uram, a miniszterelnök úr nem tartózkodott a hajón.

–        Akkor valamelyik családtagja?

–        Nem, a hajón egyetlen Orbán sem tartózkodott, megjegyzem, nem is az ő kompetenciájuk, hanem az enyém és az embereimé, hogy…

–        Senki sem volt azon a szarládán?

–        De igen. A kormány három tagja vonult félre megbeszélésre, mindhárman lent tartózkodtak a kajütben, amikor meghallották fentről Borisz lépteit.

–        A kormány három tagja? Ezentúl csak szigonypisztollyal engedem el a fiamat úszni. Remélem, volt annyi ideje, hogy kinyissa a fenékszelepeket, mielőtt összeverték a tomfáikkal.

–        Roppant szellemes, uram!

Úgy tűnt, Szomor Károly kezdi elveszíteni az önuralmát.

–        Biztos benne, hogy az én fiam volt?

–        Gyurcsány jelvényt viselt a fürdőnadrágján.

–        Talán van valami kifogása a politikai nézetivel kapcsolatban?!

–        Csak azért hánytorgattam fel, hogy bizonyítsam önnek, ő volt az. Engem egyáltalán nem érdekelnek senki politikai nézetei, mint ezt már nem egyszer említettem. Ahogy azt is, hogy a rendszerváltás óta minden miniszterelnököt én védtem, akár jobboldali, akár baloldali volt. De felőlem lehettek volna anarchisták is! És a jövőben is meg fogom őket védeni, ahogy mindent megteszek azok életének védelmében is, akik minden előírásnak fittyet hányva hirtelen és váratlanul felbukkannak a miniszterelnök közelében! Tehát hivatalosan felhívom a figyelmét, a fiának egyszer és mindenkorra fel kell hagynia azzal, hogy szerelmi fészeknek használja a miniszterelnök vitorlását!

A kapitány hangja elakadt.

–        Szerelmi fészeknek? Ezt hogy érti?

–        Uram! Borisz már a kikötő összes hajóját használta erre a célra. Ma a Tóbiást választotta, mert azt hitte, nem lesz rajta senki.

A kapitány néhány pillanatig hallgatott.

–        Szomor úr! Az én fiam minden lányt, akivel valaha is járt, pironkodás nélkül bemutatott a szüleinek.

–        Pillanatokon belül megismerkedhetnek vele is. Ugyanis a kisasszony Borisszal tart, épp most engedjük ki őket a kapun. Feltételezem, így fürdőnadrágban egyenesen hazamegy.

A kapitány most döbbent rá, hogy vereséget szenvedett. Szinte megtört. A hangja elhalkult.

–        Megmondaná, ki az a lány?

–        A neve Orbán Ildikó, uram. A minap érkezett Felcsútról, a miniszterelnök úr negyedfokú unokatestvére.

Tíz másodperc múlva betoppant az ifjú pár, és Borisz bejelentette, szeretik egymást és összeházasodnak.

   Egyfelől szomorú, másfelől vidám, szeretetteljes vacsora volt az. Elfacsarodott a szívem, valahányszor a szépséges, kedves és okos Ildikóra néztem, ugyanakkor Borisszal való eltökélt, naiv szerelmük meghatott, s harmóniával töltötte el szívemet. Klára arcáról eltűnt az állandó feszültség, vonásai kisimultak és ellenállhatatlanul tört elő belőle a kortalan szépség. Boldognak tűnt, azt gyanítottam, már nagyon hosszú ideje először.

   A kapitány csak egyszer pendítette meg a politikát.

–        Nos… nem tudom… hm… van-e kedved mostanában beszédeket tartani… országszerte… vagy… hm…

–        Azt hiszem, nem politizálok többé, Apa!

A kapitány sokáig nézte a villája hegyére tűzött húsdarabot.

–        Gondoltam, hogy így lesz – mondta végül, bekapta a falatot és tempós, megállíthatatlan őrlésbe kezdett.

A turbékoló pár éjszakai vitorlázásra indult. Ezúttal a Bókay hajóval, mely az Éliás nevet viselte. A kapitány, a felesége és én kiültünk a verandára egy kis vacsora utáni borozgatásra. A tó felőli oldalra. Már sötétedett, a nyaralók távoli zsivaja megszűnt, a pázsiton tanyázó biciklisták is aludni tértek. A közelben valaki szívszaggató lassúsággal és érzéssel egy gitárt pengetett. A szobalány megkérdezte a kapitánytól, felkapcsolja-e a reflektorokat és a futófényeket a Gyurcsány alak körül.

–        Ma este inkább hagyjuk békén, Margit – felelte elgondolkodva a kapitány.

–        Igen, uram!

–        Na, nem azért! – fordult hozzánk a kapitány. – Én továbbra sem szűnök meg a híve lenni. Csak úgy gondolom, nem baj, ha ma lazít kicsit.

Mintha a bor, a lágy balatoni este és a lassú gitárfutamok a szokásosnál érzelmesebbé és közlékenyebbé tette volna a kapitányt.

–        Hadd pihenjen ma este az ország reménysége. Róla úgyis tudja mindenki, hogy kicsoda. De ki vagyok én?!

–        Egy szeretetreméltó ember! – válaszolt neki Klára.

Az ő szájából cseppet sem hangzottak patetikusan ezek a szavak. A kapitány folytatta.

–        Most, hogy Ferkó fényei kialudtak, s a fiam eljegyzett egy Orbán lányt, nem vagyok több mint aminek az a taknyos mondott a csónakban. Egy vén faszi, aki vedel a verandáján, és csak úgy magától dől hozzá a pénz.

–        Te okos, széles látókörű ember vagy és még jóképű is. És még mindig fiatal! – bizonygatta neki kedvesen Klára.

–        Egy frászt! Valami munka után kell néznem.

Klára hangja egy pillanatra elakadt az örömtől.

–        Az… az nagyszerű lesz, drágám! Engem boldoggá teszel vele! És akár így, akár úgy, én mindig szeretni foglak. De tudod, nagyon nehéz egy asszonynak felnézni egy férfira, aki a világon semmit nem csinál.

Mintha egy csapásra kisimult volna közöttük és körülöttük minden.

   Ekkor közeledő beszélgetés hallatszott a sétány felől. A kapitány felállt, tett néhány lépést arrafelé, a szemét meresztette a sötétbe. A kapu előtt két sötét sziluett állt meg, s néhány lépésnyire mögöttük még kettő. A kapunál állók egyike megköszörülte a torkát. Ahogy megszólalt, felismertem a miniszterelnök hangját.

–        Jó estét, kapitány úr! Hadd kérdezzem meg, valami baj van Gyurcsány úr képével?

–        Nem, semmi baja, elnök úr! – válaszolt készségesen a kapitány.

–        Akkor miért nincs kivilágítva?

–        Ma valahogy nem volt hozzá kedvem.

–        Itt áll mellettem Sárközy úrnak, a francia miniszterelnöknek az édesapja, és nagyon szeretné látni.

–        Kérem, elnök úr, máris! Margit!

A Gyurcsány kép kisvártatva fényárba borult, a szemei vörösen villogni kezdtek. Megvilágította a kertet egészen a miniszterelnöki rezidenciáig és a sétány egy darabját is.

–        Köszönöm, kapitány úr! – mondta a miniszterelnök –, és megkérem, hagyja is így!

–        Hogy mondta, elnök úr? – kérdezte hökkenten a kapitány.

A sötét alakok továbbindultak a sétányon, a miniszterelnök már mentében szólt vissza,

–        Így könnyebben hazatalálok.