HTML

Íromadalom

Hosszabb és rövidebb történetek.

Friss topikok

  • borzash: youtub? :D (2012.12.18. 17:22) Tandíj
  • Sárady: Jó. Sőt!!! Azontúl, hogy tréfás és szomorúan igaz is, minden sorával egyetértek. Köszi. Jól esett. (2011.02.17. 21:55) Szavazati jog Twist Olivérnek?
  • mr.mojo: Remek! Soldier movie, ha van olyan. Ha nincs, akkor kitaláltad! Hajrá! (2011.02.01. 08:30) Magyarok vagyunk vagy mi az isten!?
  • Prhincessa: Jó tudni, hogy vannak még emberek, akik elképzelik, hogy el lehet jutni valahonnan valahova, még h... (2011.01.29. 15:32) A Trogger házaspár szerencséje
  • Halper L: Gratulálok Zsolt!!!Nagyon Király a novella. Mint minden írásodnak ennek is nagyon erős atmoszférá... (2011.01.21. 14:17) Nyílások (K.V. cover)

Linkblog

Kalef... most

2014.01.31. 08:43 Berta Zsolt Amondó

 

„…a Csaba utcai közértből apámat láttam kilépni, kezében két üveg borral. Lassan sétált hazafelé, tekintete álmodozva felfelé fürkészett, mintha az utca szintje untatná. A Maros utca sarkán majdnem begyalogolt a busz alá. A sofőr kihajolt az ablakon, és szitkokat zúdított rá, de ő meg se hallotta. Csak baktatott fel a Csaba utca emelkedőjén. Fogadok, dúdolt is magában. Talán azt, amit a Királytól tanult: I wanna be free, oh yeah, free, oh yeah, free-iííí, i wanna be free… A szabadság magányos dolog, gondolom most válaszképpen.”

                                                                                  (Részlet a Jancsiszögből)

Ezt a regényt Apámnak ajánlom. Ki másnak? Nagyszerű ember volt, tele hibákkal.

Még majdnem sötét van. Behúzom magam mögött az ajtót. A gangon, egészen a negyedikig csak két ablakban ég a pilács. Alszik a ház. Begombolom a kabátomat, lépek, egy, kettő, három… Kisszutyok toppan elém…

–        Mi a bánat…?!

–        Én is jövök.

–        Aha, persze! Egyáltalán honnan tudod, hogy…

Ja, de igen! A kis taknyos kalefos lett, és Dzsozin kívül mindenki tudja… akkor se jöhet. Hisz még gyerek…

–        Nem jöhetsz!

Szónoklatra nyitja a száját… se időm, se kedvem vitatkozni… megnyomom a csengőjüket. Kisszutyok hangja elakad, a szeme ijedt, de rám azért villámokat szór. Halkan fütyörészek… Sanyi bácsi dugja ki pacekját az ajtón… álmos, ijedt és ideges. A hajnali csöngetéseknek ugye nincs jó hírük mifelénk. Csodálkozva és megkönnyebbülve mér végig bennünket.

–        Kiskorú szökésben! Jó reggelt, Sanyi bácsi!

   Barátságtalan, hűvös ez a hajnal… alig dereng. Az ég feketén-sötétkéken csíkos, ez a hideg szél… sál kellett volna… kellemetlenül simogatja a nyakamat. Az utcán URH-kocsi halad lépésben, a két zsernyák álmosan pislog ki a gömbölyded Volgából, alig néznek meg. Biztos hajnalos melósnak gondolnak. Szaporázom a lépést. Nem is vagyok álmos… pedig alig aludtam valamit az éjjel. Hm… csak forgolódtam… és még most is ideges vagyok. Tegnapig csak játéknak tűnt… de most… megkoszorúzni a Petőfi szobrot! Ki találta ezt ki annak idején? Még az is lehet, hogy… én.

   A posta mellett is URH-kocsi… rádiójából recsegő hang szüremlik a feltekert ablakokon át is. Készenlétben az óberhé. Éberség, elvtársak, éberség! Hogy dobog a szívem… a lépcsőről szemügyre veszem a Kalefot… az Árbockosár tövében áll Rika… ő is észrevett engem. A kezében kerek csomag, újságpapír borítja. Intek… visszaint… innen nem látom, mosolyog-e. Ákos most fordul rá az Árbockosárra a korlát felől. Futásnak eredek, hogy hamarabb érjek Rikához… erre ő is beleszaporáz... már bájolog vele…

–        …egy ilyen csinos lány egyedül az utcán hajnalok hajnalán.

Rímel, mintha valami gennyslágert énekelne neki. És bazsalyog hozzá, mint egy olasz belcanto énekes. Rika pedig… mosolyog. Ákos épp csak köszön és fordul vissza... Rika köszönő puszit nyom a pacekomra… ó… nevezzük csóknak. Ákos nem kapott. Diadalmas pillantásomat éppúgy nem tudom eltitkolni, mint imént a bosszúsat.

   Befut Gyula, Szotyola, Gizda, Minor… és a többiek is szállingóznak… Szotyolának kicsit lóg az orra… Dzsozi miatt… nem hozhatja magával, de még csak nem is beszélhetett neki erről a…

   Mind idegesek… ahogy én. Csak Ákos és Gizda nem. Persze Gizda bolond. Ákos meg… nos, Ákos egy született hős ugye... mit neki egy kis koszorúzás, amikor tizenegy évesen Szabó bácsi mellett harcolt a forradalomban… és hajt Rikára… mért nem tudja olyannak látni, mint Gyula… nem rossz csajnak… mintha az a kis észgép egyetemista nem lenne elég… és még ott az ötvenhatos hősi halott bátyja is… meg az apja, aki író… ilyen mezőnyben… én… kurva jó…

Néhány melós lézeng csak, a reggeli műszakba igyekvők. Meg három ballonkabátos faszi, a kezükben nejlonszatyor, nem együtt állnak, de mégis… olyan egyformák… és mintha minket méregetnének. Ákos vigyorog…

–        Jampeclesen vannak. Figyeld, annak ott kilóg a szatyrából a rádió antennája.

–        Úgy érted, ezek…

–        Persze, mit gondoltál?

–        Miattunk?!

–        Dehogy miattunk… ellepték az egész várost.

Gyula idegesen méregeti a zsernyákokat. Körbeálljuk Rikát… megbontja az újságpapírt… a nemzeti színű szalagon ott a felirat… Köszönet és tisztelet a hősöknek! Rock and roll!…

–        Klassz! Induljunk!

Venném ki Rika kezéből a csomagot, de elhúzza.

–        Én is veletek megyek!

–        Azt nem lehet, túl veszélyes!

Hm… ez ölég nagyképűen hangzott. A többiek büszkén kihúzzák magukat, de… én már tudom, mennyire képes Rika átlátni az embereken… rajtam. Persze, Kisszutyoknál eszembe se jutott, hogy játszam az agyam, de neki… imponálni akarok… én is hősnek akarok tűnni. Rika a hóna alá vágja a koszorút.

–        Akkor felejtsétek el!

Összenézünk… tanácstalanul. Csak Ákos vigyorog. Rika rámpillant a szeme sarkából… Zsibi él… és megint hős akar lenni.

   Már világosodik… Vérmező, Alagút, Lánchíd, Váci utca… erre többen járnak, mint a Korzón, jobban el lehet vegyülni… De azért jobb így, hogy két-három fős csoportokban haladunk, jó nagy távolságból követve egymást.

   Kibukkanunk a térre. A túloldalán két URH-kocsi is parkol. A templom mellett verődünk össze… tanácskozunk… illetve tanácstalankodunk. Ezt a templomot… az Erzsébet híd építése miatt… ha ugyan igaz… arrébb tettek kicsit, megáll az ész, mik vannak…

–        Na, most mi legyen?

Egyikünk sem tudja, mi legyen… még Ákos sem. Bizonytalanul pislogunk a szobor felé, szemben vele, a sarkon és a járdán ugyanolyan civil fazonok ácsorognak, mint a Kalefon. Szatyorral. Ezek tutira lekapcsolnak, ha odavisszük a koszorút… sőt oda se érünk vele. Gondolkodjunk… hát ez… nem valami nagy ötlet… illetve ez nem is ötlet… érdekes, ahogy a gyomromban kivirágzik az izgalom… talán meg lehetne próbálni… de… tele gatyával semmiképp ugye… Gyula reménykedve széttárja a karját…

–        Hát… legalább megpróbáltuk.

Dehogy próbáltuk! Csak csináltattunk egy koszorút. Ezt az égést… most elkullogunk innen behúzott farokkal? Rika szeme láttára? Legalább ne hoztuk volna el őt is… Ákos mit bámul rajtam? Olyan… nem is tudom… kifürkészhetetlen arccal?  

–        Na jó – elfordul… –, ha nem tudunk csinálni semmit, akkor ne szobrozzunk itt linkre!

Elindul… a többiek lépnek utána lógó orral. Hú de kalapál a szívem… akkor elhatároztam volna magam? Nyújtom a táskámat Gyulának … kiveszem Rika kezéből a koszorút… letépem róla az újságpapírt… most még mondhatnám, hogy csak vetek rá egy pillantást… Rika a szemembe néz…

–        Mit akarsz?

Aggódik? Lehet... most hős lehetsz, öcsém… vajon a hősök is ennyire be vannak szarva, amikor hősködnek? De mi történhet? Csak nem lőnek le, ahogy igazi hősöket szokás… A zsebembe nyúlok, a mellemre tűzöm a kokárdát, ahogy elterveztük. Némán figyel mindenki… Ákos és Gyula… most a többiek is utánoznak. Állunk itt nemzetiszínű szalagokkal ékesítve… ahogy az övéken, nyilván az én mosolyom mögött is látszik a szorongás és a félelem…

–        Na jó… amikor odaérek, mindenki fusson, amerre lát!

Rohanok a szobor felé… nálam jobb kondiban nem lehet senki… hah… most a civil zsernyák felfigyel... ellép a faltól, tesz néhány lépést… még tétován… gyorsít… már fut… lassabb mint én, de előnye is van bőven. Nem szabad pánikba esni, csak fuss… az izmaim pattanásig feszülnek, na nézd már, az éghez fohászkodsz? Istenem segíts… de nem… nem érem el Petrovicsunkat, a zsernyák mindjárt elém vág. Hirtelen megáll… már nem engem néz… mi van? Gyula velem egyvonalban nyargal, mindkét kezében táska, egyenesen neki a zsernyáknak, és egyszerűen elsodorja, leveri a lábáról! Atyavilág… ez már túlmegy minden határon, ez… ez… nem is tudom… hatóság elleni erőszak, összeesküvés, a fennálló államrend elleni merénylet, ellenforradalom… Gyula ordít…

–        Gyerünk már!

Csak le kéne dobnom a koszorút, de… az nem méltó… hol az a kurva gombostű… legalább a kezem ne remegne… na végre… a szalag kibomlik, szalad a felirat lefelé… rock and roll… lehajolok, kapkodva helyezem a lábazathoz… na most már aztán illaberek… a földre lökött zsaru már tápászkodik, a többi ballonkabátos is feléledt… szaladnak felénk. A Vigadó felé nincs utunk… és nézd csak… hát az építési terület felől is vágtatnak, az egyik URH-kocsinak beindul a villogója, süvít a szirénája. Gyula üvölt valamit, de nem hallom, csak látom, hogy a Duna felé mutogat… és indul is arra. Átvetjük magunkat a vaskorláton… botladozunk a síneken, a másik oldalon leugrunk az alsó rakpartra…  rohanunk a Lánchíd felé… Gyula üvölt…

–        Elénk fognak vágni!

Szerintem is… de nincs más választásunk, futnunk kell… meglehet, már az életünkért... de jó lenne most felébredni... hogy csak álom volt az egész... és valójában az ágyamban fekszem...

„Üdvözlöm a tavaszt, s ő is engem. Ez vagyok:

Tizenhét éves, kedvtelésből rímet faragok.

Jókedvem kitart, ahogy szerelmem is

Őérte itt hagynám az utat… meg nem is

Zsebre tett kézzel, fütyörészve megyek,

Ha motorzúgást hallok, hátrakémlelek,

S ha felvesz, úgy megyek tovább.

Tudom, csavargónak tart a „nagy” világ.

De irigylik is koromat és szabadságomat

Irigylik józanul is részeg, de éber álmomat…”                                   

  

   A szüleim szobájában csörömpöl a vekker. Csrrr-csrrr-csrrr… a szemgolyóm ugrálni kezd a szemhéjam alatt, feszülten várom, hogy Anya a fal mellől átnyúljon Apán és lenyomja az óra gombját. Mi lesz már, mi lesz már... végre! Újra szétárad bennem a nyugalom, lassan süllyedek vissza a puha, bársonyos sötétségbe. Csak még néhány perc… Anya elhalad az ajtóm előtt, bekopogtat, ki is nyitja, csak úgy tovahaladtában beszól…

–        Ébresztő! Vár az iskola!

A konyhába megy, kávét tesz fel. Énekel, ha esik, ha fúj. Most éppen azt, hogy Budapest, Budapest, álmaim királya, Budapest! Az agyam céltalanul csapong. Ez is, az is eszébe jut, ezt is, azt is gondolja… Anya vidéki lány… gondolja most például. Zalai. Dalainak zöme háború előtti. Vagyis a fiatalságából valók. Gőze sincs, például ki az a Chubby Chekker. De a Királyt ismeri. Mért gondol az agyam ilyeneket? Mért ismételget? Mért idézi fel Anyát, ahogy éppen megáll a szobámban a Király képe előtt?

–        Angyali a mosolya, csak ne lenne olyan hosszú haja! A hangja is szép, csak ne üvöltözne olyan vadul! Bár még mindig jobb, mint azok a bitliszek.

–        Beatles, muter, nem bitliszek!

–        Tudom is én! És ne mondd nekem, hogy muter!

A magnón világít a zöld varázsszem… este úgy aludtam el, hogy elfelejtettem kikapcsolni… odanyúlok, ellököm jobbra a kapcsolót…

Well, shake it up, baby, now! Shake it up, baby! Twist and shout!

–        Jézus Mária! Kisfiam, kora reggel van, azonnal kapcsold ki!

   Ezredmásodpercnyi felvillanó képek… a múltból, jelenből… néha a jövőből is… Figyelem, ahogy az agyam csapong, fákat, házakat, férfiakat, nőket, tárgyakat, történelmet és zenét és illatokat és ízeket idéz… klassz…

   A kávé fele igazi babkávé, a másik fele Cikória. Pedig Apa viszonylag jól keres, főpénztáros a csokoládégyárban, de a háború és az utána következő évek takarékosságra nevelték őket… inkább Anyát. Szokta mondani…

–        És egészségesebb is, így nem dobogtatja annyira a szívet!

Kinyitom a szemem, a derengő reggelben alig látni a plafon repedéseit… az ott éppen olyan, mint a Dunakanyar, még a Szentendrei szigetet is megmintázza… ott suhan a kajakom, előttem néhány hajóhosszal Gyula lapátol. Felkelek, kilépek az előszobába, a parketta a megszokott helyen nyikkan a talpam alatt. Velem szemben középmagas srác, barna, egyenes szálú sérója hosszú, a füle alá ér, csak alsónadrágot visel, inas, izmos a karja, a mellkasa, a hasa, szelíd arca most inkább csak bamba az álmosságtól. Engem néz a nagy falitükörből. Rávicsorgok, hogy azt a bosszantó szelídséget eltüntessem a pacekjáról. A tükör körül a falon fényképek. Rokonok, barátok, régiek, újak. Apa öccse, Benedek nagybátyám fiatalon, katonaruhában, századosi rangjelzéssel, kitüntetésekkel. Azelőtt, hogy eltűnt a Don-kanyarban. Háború… mennydörgő ütegek, jeges sár, fagyott hullák, fagyott végtagok, véres hókása, oroszok, németek… Kajakozott, mint én, Apa annak idején azért vitt a Honvédba, mert Benedek bácsi is ott evezett. Az edzőm, Géza bá ismerte. A képen vékony bajuszt visel, a tekintete komoly, okos és bátor. Bírom ezt a képet, kár, hogy nem ismerhettem az öreget. Bár néha esküdni mernék rá, hogy igen. Képzeletemben mélyen zengő baritonja, dohány és pitralonszaga van. Apa nem szeret beszélni róla. Anya néha megfeledkezik magáról, s rázendít,

 

Százados úr, sejehaj, százados úr ha felül a lovára

Visszatekint sejehaj, visszatekint az elfáradt bakára…

 

Ilyenkor Apa nem szól, csak leereszti az újságot, s addig nézi szigorúan Anyát, míg az észre nem veszi. Akkor aztán elharapja a dalt íziben. De hogy bosszantsa Apát, belevág például egy Németh Lehel dalba. Mondjuk, a Neonfényes Budapest-be vagy a Zsebkendődre köss egy csomót-ba… a belem kifordul tőlük és Apa is utálja. Komcsi seggnyalónak nevezi a hapsit, ahogy a többi bájgúnárt is. Persze csak halkan.

Anya kiszól a konyhából…

–        Vegyél papucsot! Hideg a kő, megfázol.

Utálom a papucsot. Ahogy a pizsamát is. És soha nem fázok meg. Anya keze alatt nyekereg a kávédaráló. Ül a hokedlin, térdei közé szorítja a gép kockatestét és tekeri a karját. Egyenletesen, a dal tempójában, amit énekel.

 

Az én babám egy fekete nő

A két szemében fekete kő…

 

   Az én szobám a legjobb szoba. Öt lépés a bejárati ajtótól, csak a konyha van közelebb, a hazaérkezésem így szükség esetén teljesen diszkrét. Hm… ahogy Tamara rémülten osont a nyomomban a szobám felé… mint valami csitri… pedig senki nem volt itthon. A szobámnak az is felbecsülhetetlen értéke, hogy ebből az egy helyiségből nevezhető kilátásnak a kilátás. Egy üres telekre és azon túl a Városmajorra néz. A háború alatt és sokáig még utána is – egy gránátnak köszönhetően – a kádból is ugyanezt lehetett látni. Apa tervezte is, hogy ha már az oroszok ilyen ügyesen átépítették a kéglit, ablakot rak oda, de nem tudott szerezni, aztán meg jött a tél, vissza kellett falazni. Igaz, a szobám ablaka épp csak akkora, hogy ha kihajolok rajta, a tokja kétfelől dörzsöli a vállamat. Merthogy lichtofra néző ablak lenne az, csak éppen nincs mellettünk ház. De mégiscsak ablak. Ekkora szobához nem is dukál nagyobb, épp csak elférek egyszemélyes heverőm és a falon feszülő polc között, hogy az ablak mellett álló íróasztalomhoz, vagyis egy öreg, kimustrált konyhaasztalhoz jussak. A polcon egy BRG M5 Mambó és egy Terta T 426G. A beat-felszerelés, ahogy Apa hívja. Magam bütykölöm őket. Elég gyakran kell, de hát mit nem? A magnó például folyton ledobálja a megnyúlt ékszíjat. Szerzek újat, két hónapig tart. Az asztalomon szétszedett magnó, ez most éppen a Lordé, keddre ígértem neki, hogy megjavítom.

   A vécé és a fürdő a kégli másik oldalán van, tehát át kell mennem a nagyszobán, ahol Apa még héderel az ágyban, újságot olvas, de már ott a bláz a szájában. Várja a kávéját. A szoba ablaka zárt udvarra nyílik, az asztali lámpa fényében lustán kavarog a cigi kék füstje. A kopott, sötétbarna parketta alig kevésbé süti a talpam, mint az előszoba köve. Mentemben végigsimítom a barna cserépkályhát, már alig langyos.

–        Jó reggelt!

–        Jó reggelt! Nem igaz, hogy nem fázol egy szál gatyában.

Ő csíkos pizsamában feszít. Olyan, mint a Ludas Matyi rajzos viccein a rabok.

   A nagyszobából egy ablaktalan kis helyiségbe érek, innen nyílik a fürdő, a vécé, és a bátyám szobája. Az ajtók itt egymásba ütköznek. Ilyen hülye kégli a miénk, mert negyvennyolcban kettévágták. Illetve kettéfalazták, hogy a másik felébe beköltöztessenek egy másik családot. Apának pedig azt mondták, ne nagyon ugráljon, mert van még itt hely bőven. Apa, Anya és Kisszutyok apja és Kisszutyokkal várandós anyja aztán együtt falaztak egy ávós felügyelete alatt. Amikor Kisszutyok világra jött, két éves voltam. Rá két évre egy fiúk is született, így lettek ők is négyen, mint mi. És így van, hogy ez a rohadt kilincs összeakad a másikkal én meg itt szerencsétlenkedhetek vele!

   Még feküdhetnék, megvárhatnám, míg Anya nekem is behozza a kávét, de Apa egy kortyra becsapja a magáét, újra rágyújt, s egy slukk után már a vécé felé tart, nekem pedig esélyem se lenne, hogy megelőzzem. Hóna alatt ott a Magyar Nemzet, amit még este, a munkából hazafelé jövet vett a Kalefon. A lap alapítása, ezerkilencszázharmincnyolc óta, vagyis huszonöt éve ezt veszi. Ezerkilencszázötvennégyig  minden reggel. Akkor… amikor megtudta, hogy a Népfrontté lett a lap, nem vette meg. De délután mégis. És másnap reggel se, de délután mégis. És így tovább tegnapig, és alighanem ma is így lesz. Ötvennégy óta minden délután azzal teszi le a konyhaasztalra, hogy

–        Kurva Népfront!

Ha nem kap Magyar Nemzetet, akkor itthon előveszi a féltve őrzött ötvenhat október 23. és november 5. közötti számok egyikét, s azt böngészi vigyorogva. De láttam már sírni is rajtuk. Egy rahedli mindenféle újságja van abból az időből, mindent megszerzett, ami akkor megjelent vagy osztogatták. Van köztük egy Motor nevű is, ami a Ganz munkástanácsának volt a lapja. Más hangnemben megy bennük a vaker, mint a forradalom előtti vagy utáni sajtóban. Azokat az újságokat, amik kifejezetten a forradalom alatt születtek, Anya egyszer kidobta, hogy – mint mondta – nyugodtan alhassunk, de én visszaloptam őket a kukából, s most a szobámban rejtegetem őket az ágy alatt. És teljesen nyugodtan alszom fölöttük. Apa onnan veszegeti kölcsön. Igazság, Magyar Függetlenség, ilyesmik. Van egy cikk, amin együtt szoktunk röhögni… már kívülről tudom a helyesírási hibákkal együtt. Hétfői Hírlap, október 26. Egy Joós F. Imre nevű fickó írta, Nem fosztogatnak! címmel. „Eső veri a törött üveget. Sár fröccsent rá, meg vér. Homályos is, mintha hősihalott fiatalok párásították volna be utolsó sóhajtásukkal. (Apa elmosolyodik… gyöngéden, de némi iróniával.) Egyik helyütt gyerekfej nagyságnyi üreg tátong az üvegen. A halál lesett be rajta csontfejével… (Itt már vihogunk.) és amott csak törmelék, szilánk, por, ami üveg volt valamikor. De a tátongó résen át cipő hívogat, ruha int, ezüsttálca mutogatja sápadt, de büszke arcodat, úgy mint tükör. Órák sorakoznak ott. Néma a keblük, akár csak halottaink szíve. (Apa vigyorogva kacsint.) De érintetlenül áll a kávé, a cukor, a cipő, a tálca, a zsír, a liszt. Pedig otthon hány házban istenem tegnap fogyott el az utolsó csipet. A cukrászdában két szelet torta hiányzik a tálcáról. Helyén öt egyforintos fénylik… Szemben üres a kirakat, mintha szél söpörte volna ki. Csak cserép, gyilkos repeszdarab hever a papíron és egy árva géppisztolytöltény sárgállik a beszennyeződött papíroson. Az üres felső polc közepén füzetből tépett, kockás papiros. Rajta diákos ceruzasorok: „Mi nem rabolunk! Áru a házfelügyelőnél” és járhatsz Budán a Széna téren, mehetsz Pestre az Oktogonra, a Rákóczi útra, a Kossuth Lajos utcára, vagy bárhová, ahol harckocsi ágyú repeszdarabjai rágták a barikádot, orgyilkos ÁVH géppisztoly öldökölt, mindenütt, Pesten és Budán, ott állnak és beszélnek a budapesti kirakatok. Hiába hazudta a rádió, szajkózta megkergült Rákosi csemete és rágalmazott testvérgyilkos Gerő fióka: a kirakatok élnek, beszélnek és ha rajtuk áll az írás, ha nem, ezt kiáltják: „Így rabolunk mi, magyarok!” Köszöntünk szabadságot, dicsőséget, becsületet termő október 23-a. Köszöntünk budapesti kirakatok.” és összenézünk Apával és egyszerre robban ki belőlünk a röhögés.

   Anya a péntekenként megjelenő Film Színház Muzsikát gyűjti. Nem teszi el őket, szép rendben gyűlnek a konyhaablak párkányán. Újra és újra átböngészi valamennyit.

   Könnyítek a hólyagomon, visszamegyek a szobámba, kitárom az ablakot, jógalégzést végzek… köszöntöm a napot. Friss, hideg levegő… be, ki, a tüdőm alsó és felső felébe préselem... az ablakom ugyan kelet helyett észak-északnyugatra néz, de nem szőrözök rajta, Yesudian mester sem hajol ki a jógakönyvemből, hogy rámripakodjon. Azért sem szól, hogy közben Ray Charles nyekergi a magnóból… pontosabban a kórusa… I can’t stop loving you… 

   A konyhában csattanós csókot nyomok Anya arcára… nyomban jókedve kerekedik, nevetgél… leülök az asztalhoz, a gőzölgő durit poharam mellé. Egy kivételével minden kávéspoharunk csorba, matt a vastag üveg széle, ahol lepattantak róla a darabok. De nekem mindig az épet adja Anya. Még most is. Mert én vagyok a legkisebb, és hogy el ne vágjam a számat. Megfordul, csípőre teszi a kezét. Úgy hordja a haját, mint Karády Katalin a háború előtt, és mire reggelenként bekopogtat hozzám, már rendbe rakta… tényleg, még soha nem láttam Anyát kócosan… hajhálóban alszik.

–        Mondtam, hogy vegyél papucsot!

Felteszem meztelen lábaimat a konyhaasztalt merevítő keresztlécekre. Nekiállok a kávémnak. Anya uzsonnacsomagokat készít. Egy tavalyi, hatvankettes Film Színház Muzsika hever az asztalon kinyitva. Janina Traczikowna és Tadeusz Bartosik az egyik képen. A rendőrség kihallgatja a metilalkoholt árusító pincérlányt. Ez jó. Wanda Jakubowska, a neves lengyel filmrendező az emberi felelősség kérdését veti fel új művében, a „Méreg”-ben. A másik oldalon a Torpedó visszalő című angol filmszatíráról írnak. Feltehetőleg alapos okuk lehet a filmszatíra brit művelőinek, így Gerald Thomas rendezőnek is, hogy tengerészetük szellemi színvonalát ily módon ábrázolják; a megillető tisztelettel adózunk kritizáló bátorságukért… A címlapon Feleki Sári. Anya elém teszi a reggelimet. Bundáskenyér vagy rántotta vagy kenyér vagy sütemény, mindig más. Most mézes kenyér. Anya kiskanállal összeköpüli a mézet a vajjal, úgy keni rá a kenyérre. Egyedül reggelizek. Apa és Áron csak kávéznak és cigiznek, Anya meg akkor eszik, amikor már főz. Itthon van egész nap… főállású háziasszony, sőt hivatásszerű. A receptkönyve egy macskakaparás. Utálja is, amikor belelapozgatok. Még jobban utálja, ha nézem, amikor ír. Lassan, erőlködve formálja a betűket, egész kipirosodik, mire leírja egy-egy sütemény vagy étel receptjét. Pedig csak a legszükségesebbekre korlátozza magát. Így: „Női szeszély. 25 vaj, 5 sárga, 50 liszt, 1 k cukor, só, 2 élesztő, ½ csésze tej, jól kellni hagyni, 6 habja, 25 cukor, baracklekvár”.

 

Fekete Péter öcsém, te kis ügyefogyott,

ki a szerencsemalac fülét sose fogod…

 

énekli Anya, és zsírpapírba csavart zsíroskenyereket tesz Apa kopott aktatáskájába. Áron már a vécéajtó mellett a falnak támaszkodva alszik… tudom. Kifejezetten engem megelőzendő támaszkodik ott, nem véve tudomást róla, hogy én már nem hat éves vagyok, ő meg már nem kilenc, s rég nem bosszantom azzal, hogy szándékosan bezárkózom a vécébe, és addig ki se jövök, míg ő be nem pisil. Úgy látszik, mély nyomokat hagyott benne az a két alkalom. Évek alatt sem jött még rá, hogy fölöslegesen ácsorog ott, hisz mire ácsorogni kezd, addigra én már rég a konyhában kávézok Anyával. Már elvégezte a sulit, gépipariba járt. Oda egy csaj sem járt… én megőrültem volna. Ahogy az angyalföldi Láng Gépgyárban is, ahova Áron melózni jár. Ahol annak idején apánk szerszámkészítő iparostanonc volt. Áron a Geyer Flórián Szocialista Brigád tagja. Tiszta röhej. Azt se tudják, ki az. A titkos műhelyben bulcsáznak, ahol a MIG-15-ös vadászrepcsik gázturbináit is gyártják. Fontoskodó arccal hallgat róla, mint csuka a szatyorban, biztos aláírattak vele valami titoktartási izét, de nem bírta ki, nekem elkotyogta. Mondtam is, szégyellheti magát, hogy a ruszkiknak melózik. Pökhendin végigmért, nyitotta a száját, hogy ledorongoljon, de aztán elkomorult a pacekja és csak annyit mondott,

–        A fateréknak ne szólj róla!

Hát én nem szólok. Jól jön az ilyen tudás. Nem mintha zsarolni akarnám vele, vagy ilyesmi, de azért sokat dob a jóindulatán. Zsebpénzt is ad néha. Igaz, úgy adja, mintha birtokot adományozna a jobbágyának. Például amikor farmergatyát vettem. Nekünk nincsenek nyugati rokonaink, mint a Gizdáéknak… az Ecserin kellett megvennem aranyárban. Akkor jól jött a bratyó pénze, de még így is két hetet bulcsáztam, egy ótvar étterem ótvar konyhájában mosogattam, kint meg dühöngött a nyár, a bőrök a strandon… Áron sosem örül semminek… Savanyú Józsi. Gyereknek nem volt ilyen. Tizenegy éves korában, az ötvennégyes vébé döntőjében, amikor Puskás egyenlítő gólját nem adta meg az angol bíró, olvadt le örökre az arcáról a gyermeki mosoly… és minden más mosoly is. Azóta rezzenetlen arccal nézi a világot, csupán négyévenként kaphatjuk rajta némi érzelmi szintemelkedésen… mint tavaly, amikor a vébén éppen Tichy szabályos egyenlítő gólját nem adta meg nekünk a bíró a csehszlovákok elleni meccsen. Vagy kicsit korábban, amikor megtudta, hogy a spanyol válogatottban Puskás Öcsi is játszik. Az én testvéremnek ilyen csapásokkal kell megbirkóznia gyermekkora óta.

   Apa érkezik a konyhába, Anya tölt neki még egy korty kávét. Apa az újságot ledobja az asztalra. Elolvasok néhány sort. „1963. február 18. csütörtök … amikor a Német Szocialista Egységpárt VI. kongresszusán vendégeskedő Hruscsov megtekintette a berlini falat…”, és hogy „Minisztertanácsi rendelet már lehetővé tette trösztök alapítását”, és aztán „Ünnepélyesen felavatták a szolnoki, új Tisza-hidat”. Na, ennyi épp elég is a naprakészségből.

   Indulunk… vagyis szobrozunk az előszobaajtóban, Anya mindannyiunk sálját, sapkáját megigazítja, begombolja fekete posztókabátomat, megcsókol bennünket… mehetünk. Kilépünk a gangra, Áron mindjárt télakot vesz, „na, szevasztok, nekem rohannom kell, mert késésben vagyok”, vakkantja és elszelel. Mindig ezt csinálja. A szomszéd lakás ajtaja felpattan, Kisszutyok ugrik ki rajta. Megbotlik a küszöbben, majdnem eltaknyol, piros harisnyanadrágos, pipaszár virgácsaihoz képest nagy kamasztalpa csattan a kövön. Nyomában az öccse. A hátukon iskolatáska. Kisszutyok két fekete copfja vidáman repked a pacekja körül. Félő, egyszer kiveri valamelyik feketeszénszemét. Szélesen vigyorogva csivitel…

–        Jó reggelt!

Az öccse nem köszön, álmosan, bambán mered maga elé. Kisszutyok meglöki.

–        Jó reggelt!

Az orrát túrja. Kisszutyok a jattjára üt. Bocsánatkérően ránk mosolyog, öccsét terelgetve, riszálva megindul előttünk a lépcsőház felé. Lassan teszem a lábam… lassan, hogy el ne hagyjam Apát, aki fájós térdei miatt sziszegve biceg le a lépcsőn. Lent megáll, pihen, összeszorítja a fogát, nagyot fújtat… szép lassan újra nekiindul, ki az utcára. Ötvenhárom éves, ezerkilencszáztízben született, te atyavilág, még kimondani is történelem. Én meg tizenhét vagyok. Komáljuk egymást, rendes, megértő, meg minden, de azért… én húsz évesen csinálok gyereket. Már akkor is késő, hogy frankón szót értsünk. Anya tizenkét évvel fiatalabb nála. Apáék hatan voltak testvérek, Anyáék nyolcan. Annyi nagynéném és nagybátyám és unokatestvérem van, mint a nyű, de a legtöbbjét nem is ismerem, főleg azokat, akik a háború után kívül rekedtek a határon. Másodszor is.

   A kapu előtt Kisszutyok és az öccse jobbra fordulnak, az általános iskola irányába, mi pedig balra, a Kalef felé. Kisszutyok integet és mosolyog. Sovány csuklóján nagy keze suta pillangóként repked.  Apa szelíden hátbataszít.

–        Menj csak előre, a barátaid már biztos várnak a villamosmegállóban.

Nem megyek. Pedig tudom, nem haragudna miatta. Az első napokban, amikor gimnáziumba kezdtem járni, s ugyanígy felszólított, habozás nélkül faképnél hagytam. Az Ignotus utcánál visszanéztem. Ott állt Apa a templom magasságában a járdán, félrehúzódva, hogy utat adjon a munkába sietőknek, táskája a kezében, néha mosolyogva köszönt egy-egy ismerősnek. De nem mozdult, és én tudtam, arra vár, hogy lábában a fájdalom kissé alábbhagyjon. Olyan elesettnek, kiszolgáltatottnak, gyámoltalannak és magányosnak tűnt akkor… elfacsarodott a szívem. Most is, ahogy eszembe jut. Egész nap gyötört a lelkifurdalás, szarul éreztem magam, na. Úgy éreztem, cserbenhagytam.

   Lassan télázunk a Kalef felé, néha megállunk. Először már a templomnál. Apa fújja a mezítlábas Symphonia füstjét, óvatosan mozgatja a térdét. A szemem megakad a templom kapujában ácsorgó hívőkön. Lehetnek vagy húszan, konok öregek, várják a nyitást… ez egy vicc, hogy isten háza zárva… egyik sem mosolyog. A nők esetlenül szorítják ósdi, divatjamúlt retiküljeiket, harisnyájuk gyűrötten csavarodik elhasznált lábukon, molyirtó és békebeli parfüm szagú kosztümszoknyáik alatt. A férfiak sötét öltönyben, görnyedt háttal, alázatosan várakoznak. Nincs min mosolyogniuk. Ha tartogat is valami szépet a mai nap, az később lesz, most várni kell, míg kinyitják az ajtót, és a várakozás nem öröm, hanem bosszúság… és mennyi mindenre vártak már.

–        Tényleg nem cigizel? Megmondhatod!

–        Tessék? Ja, nem cigizek. Tudod, a jóga meg a kajak…

–        Helyeslem! A bátyádnak hiába mondtam.

Egész jól bejáródik a térde, mire a lépcsőhöz érünk. Ez a negyed óra a kettőnk ideje. Már harmadik éve… mégsem mulaszt el soha felszólítani, hogy menjek előre.

–        Nem megyek. Vakerásszunk kicsit!

Csak a szeme mosolyog, de nekem az elég. És a haverjaim egyáltalán nem gúnyolódnak, mint ahogy azt Áron gondolja. Csak köszönnek, ahogy illik…

–        Jó reggelt, Bandi bácsi!

És ő felel, ahogy illik…

–        Jó reggelt, fiúk!

Apa a világ legszelídebb embere. Igazi polgár, még arra sem vetemedne soha, hogy nyakkendő nélkül menjen ki az utcára. Arrébb áll tőlünk, én meg lejattolok a fejekkel, akiket ismerek innen a Kalefról. Gyula a tér másik oldalán rohan lefelé a lépcsőn, ahol az imént Apával baktattunk. Messziről felismerem hatalmas alakját és nagyapjától örökölt, sípcsontig érő lódenkabátját, aminek szárnyai repkednek a nyomában, mintha azok repítenék előre. Hóna alatt ugyanolyan buggyos, bő aktatáska, mint az enyém. Vagy mint Apáé. Vagy mint mindenkié. Ideér, kifulladva liheg…

–        Elaludtam, a nagymuter meg nem keltett föl! Jó reggelt, Bandi bácsi! Hogy van a térde?!

Apa arca elborul, megfenyegeti a mutatóujjával… tesz helyben néhány tánclépést, hogy megmutassa, bármelyik pimasz csibészt utoléri és elkalapálja, ha kell.

–        Ne üvölts már! Nem kell mindenkinek tudni, hogy fáj a lába!

Oldalba bök.

–        Te! Ott jön Emő.

Már rég kiszúrtam… az imént bukkant elő a Várfok utcából, most az árbockosár felől télázik le a lépcsőn. Álmaim nője… a szó mindkét értelmében. Kissé tavasziasan öltözött, de… megéri. Szoknyája térden felül ér, harisnyás lábán magas sarkú cipő, garbóján csak egy vékony kabát, az is kigombolva. Nagyobbakat rugózik, mint azt a lépcsőfokok indokolnák, de így csodálatosan ring a melle, és lábszárán is vibrál az izom. Tekintetünk összeakad, hátraveti a séróját, pörög a szőke zuhatag, messzire villog alóla a zöld szempár. Elgyengülök, beleszédülök a látványba, de nem tudom maradéktalanul élvezni, mert felötlik bennem, hogy esetleg a körülöttem lévők rajtakapják árulkodó pillantásomat. És azt én nem szeretem. Körbehesszölök, Apára esik a tekintetem. Emőt nézi, ahogy mindenki más is a megállóban. Én is visszafordulok felé… már mellettünk van.

–        Hát te honnan bújtál elő? Észre sem vettelek!

–        Na persze!

Nem tudom becsapni, diadalmasan zsebeli be csodálatomat, ahogy minden reggel. De talán az is valami, ha látja, megpróbálom. Hódolunk, de nem alázkodunk, ahogy a bátyja, Ákos mondta tavaly előtt, amikor érettségizett. Most csapos a Kis Pipában, ahol a Seres Rezső klimpírozik. Aki nem játszhatja a saját dalait, mert a kommunisták a Horthy rendszer kiszolgálójának tartják. Szomorú vasárnap… Utolsó vasárnap kedvesem gyere el… Pap is lesz, koporsó, ravatal, gyászlepelAkkor is virág vár, virág és koporsó… Virágos fák alatt utam az utolsó… Nem csodálom, hogy ez lett az öngyilkosok himnusza… ettől én is felvágnám az ereimet… Ákos ma szabadnapos, akkor ő is itt lesz délután a Kalefon… fent a korlátnál.

   Beáll a tuja. Apa alig észrevehetően int nekem és – ahogy mindig – másik kocsiba száll. Rándulunk, csikorgunk, indulunk. Szeretem nézni a jégtáblákat, amikor a tuja átdöcög velünk a Margit hídon. Mindjárt március, de még mindig úsznak Jugoszlávia felé. Megnézném, ahogy Szotyola, ahogy mondta, ráül egy jégtáblára, fehér lepedőt terít magára és átúsztat Jugóba. Velünk. Hogy ott kihúzzuk valahogy nyárig, aztán majd a Trieszti öblön sárga gumimatracon átkanalazunk Olaszországba. Azért sárgán, mert az riasztja a cápákat. Szotyola esküszik rá.

  Az emberek arca ugyanolyan, mint minden reggel. Összetörten, fásultan, rosszkedvűen merednek a nagy büdös semmibe. Értem én, de… remélem, mi soha nem leszünk ilyenek.

   A Jászaira érünk… már elfeledkeztem Apáról, csak most jut eszembe megint, hogy látom lekászálódni a szomszéd kocsiról. Ő délnek indul a 2-essel, én a Pozsonyi úton északnak a 15-össel.

   Emő üvöltve csacsog, hogy túlharsogja a tuja csikorgó visítását és csörömpölését. Istenem, olyan aranyos.

–        Hoztál nekem verset?!

–        Mégis, mit gondolsz? Hogy minden nap hozok neked egy verset? A semmiért?

Gyula elismerően bólint felém Emő feje fölött. Visszakacsintok. Emő felhúzza az orrát, hátat fordít nekem.

–        Jaj, de csúnyán beszélsz velem!

Olyan ártatlanul gyermeteg, muszáj engesztelnem.

–        Jól van na, hát persze, hogy hoztam neked verset!

Gyula lesújtó pillantása.

–        Most már nem kell a versed!

Hát jól van, ha nem kell, hát nem kell. Majd könyörgök, nem? Pillantgatok rá, engesztelődik-e már. Hamarosan visszapillantgat. Meglököm…

–        Na! Ne haragudj már!

Megrántja a vállát, elmosolyodik…

–        Jól van, nem haragszom.

Gyula lesújtó pillantása.

   Váci út, leugrálunk a tujáról, átdzsalunk a zebrán, a Cserép utca felé vesszük az irányt. Sűrűsödnek az ismerős fejek. A fal mellett szobrozik néhány angyalföldi zsivány, méregetnek bennünket, tudják, hogy kalefosok vagyunk. Ha nem Gyulával lennék, belém kötnének. Emőt hesszölik kiguvadt szemmel, füttyögnek rá, az meg pakolja magát, legszívesebben levernék neki egy sallert… persze nincs is tudatában annak, amit csinál. Egyszerűen csak nő. Nem lehet rá haragudni. A sarkon befordulunk… pár lépés… elnyel bennünket a suli kapuja. Köszönünk Gáspár Lajos professzor úrnak. Aki… hm… a pedellusunk. Az aulában, kis fülkében dekkol a kapu mellett, felügyeli érkezésünket, távozásunkat, viselkedésünket, adminisztrálja késéseinket, vezényli a takarítókat, villanykörtét cserél… kamázom az öreget. Az asztalán kinyitva a táskája, épp olyan, mint mindenkié, s éppolyan zsírosdeszka csomag kandikál ki belőle… Állítólag kifüstölt egy ruszki tankot, de nem tudták rábizonyítani, csak ezért nem kapott nyakkendőt. Azért a biztonság kedvéért lehúzattak vele hat évet a kóterban. Ötvenhatban a fia tizenhat éves volt. Azt is beszélik, hogy valójában ő és a haverjai nyírták ki a T-34-est, de Lajos bácsi állt bíróság elé a fia helyett. Éppen jókedvűnek látom… no akkor, ahogy szoktam ilyenkor… halkan elszavalom neki:

 

Ejnye, ejnye professzor elvtárs, mi az oka, mondja,

Hogy nem hozott ma virágot a vörös sarokba?

Hiába van sok milliós találmánya néki,

Ha ezzel a slampossággal Csang Kaj Seket védi!

 

Az eredetiben egy bizonyos Sós professzor szerepel, de az mindegy. Gáspár professzor úr ijedten körbepislant, fejét csóválva megfenyeget a mutatóujjával. De a szeme vidáman csillog. A fia nem professzor, csak tanár. Matek-fizika. Egyszer azt mondta, nehéz olyan iskolában tanítani, ahol olyan magasan van a léc, hogy még a pedellus is professzor.

   Az aulában megállok, megfogom Emő könyökét… úgysem bírom ki délutánig.

–        Kell a vers?

Megvonja a vállát.

–        Ideadhatod, ha akarod.

Milyen átlátszó… és milyen aranyos. Tudom, akarja a verset. És hát igen… én meg oda akarom adni, mert amit ő akar, én is azt akarom, mert nekem nincs hőbb vágyam, mint örömet, gyönyört okozni neki. Ilyen ez és kész. Egy kicsit azért mutathatná, hogy szeretné. Én is megvonom a vállam, elfordulok.

–        Nekem aztán mindegy!

A Varga lép hozzám, arca titokzatos, hóna alatt papírba csomagolt négyzetet tart, rámkacsint.

Elakad a lélegzetem.

–        Csak nem?!

Varga tömören és büszkén szögezi le…

–        De!

–        Hé!

A hátam mögött meg Emő méltatlankodik.

–        Most nem érek rá veled foglalkozni.

 Hm… most éppen alig esik nehezemre így beszélni vele. Nem mozdul a hátam mögül… látni akarja, mi az, ami őt háttérbe szorítja. Varga lassú, ünnepélyes mozdulattal nyújtja a csomagot. Már két hónapja kicsengettem neki. Méghozzá keményvalutában… a nagybátyja csak így vállal csomagküldést Bécsből. Óvatosan bontsd a papírt, nehogy kárt tegyél tartalmában! A fekete-fehér újság alól előbukkan a színes, fényes lemezborító. ELVIS. Hátam mögött Emő topogóinak mérges-szaporán kopogó, távolodó hangja… Végigsimítom a borító éleit… makulátlan, a sarkai épek. Óvatosan kicsúsztatom a fehér belső tokot, abból meg a koromfekete bakelitet. Csak a közepét és a szélét érintem. Hibátlan. Még apró bolyhokat sem látok rajta… valaki gondosan letisztította… ki lehetett az ott nyugaton, talán egy épp ilyen srác, mint én… vadonás újnak hat… mintha csak a gyári celofánból bontottam volna ki. A második Elvis album. Csak az évszámot tüntetik fel rajta, 1956… de én tudom, hogy ráadásul októberben jelent meg. Az első Elvis album pedig ugyanazon év márciusában, vagyis másik nagy forradalmunk havában… rock and roll forradalom, hej! Boldog vagyok. Legszívesebben kirohannék a kapun, egyenesen haza, feltenném a korongot Terta lemezjátszómra, s már az első kagylózásnál átnyalnám szalagra, hogy később már ne a lemezt kelljen koptatni… becsöngetnek. Megölelem Vargát, Gyula gratulál, elindulunk Emő táncos virgácsainak nyomában.

   És már az első órán:

–        Cseke! Maga mit nézeget a pad alatt olyan kitartóan?

–        Semmit, tanár úr!

–        Megint a Pintér lábait nézegeti?

–        Őőő… igen!

–        Tehát nem. Mutassa csak!

Már ide is ért a padom mellé, nyújtja a kezét… hamar visszalököm a lemezt a padba. A szívem hevesen verni kezd, úristen, mi lesz, ha einstandolja? Nem adhatom oda, nem kockáztathatom meg, hogy csak év végén, vagyis több mint három hónap múlva adja vissza vagy… soha! Olyan is volt már. Igaz, az nem a Gáspár volt. De ő mindössze hat évvel idősebb nálunk, ez az első éve tanárként, és még az is előfordult egyszer, hogy farmernadrágban jött be az iskolába. A diri csúnyán lehordta, tudja mindenki, azóta öltönyben jár. Az ő kezébe adni ilyen holmit… még a végén bűnbe esik vele.

–        Már eltettem, tanár úr!

–        No, akkor vegye elő és adja ide!

Benyúlok a zsebembe, más nem lévén ott, előhúzom Emő versét, Gáspár tanár úr kezébe nyomom. Széthajtja, beleolvas. Jól számítottam… a szeme mosolyog.

–        Talán ha ez egy irodalom óra lenne, méltányolnám bontakozó tehetségét, Cseke. De így meg kell kérnem, hogy a szívében bimbódzó, kétségtelenül nemes érzés pressziójának csak az órák közti szünetekben, illetve tanítási idő után engedjen. Tessék, Pintér, ez nyilvánvalóan a magáé! De ne most olvassa el! No, hol is tartottam?

Rámkacsint. Nyilván azt hiszi, nem volt merszem odaadni Emőnek a verset. Emő vigyorog, rámölti a nyelvét. De… ez így nekem megfelel. Nem adtam oda, mégis nála van. Igaz, elterveztem, hogy ezentúl nem adok verset ingyen, sőt behajtom az eddigiek árát is. És már – nyilván, hogy újbirtokosi helyzetét fitogtassa előttem – olvassa is a pad alatt.

 

„Csend van, a hold már feljött

Ezüsttel fújta be az eget és a felhőt

Illatos szénakazal tövében,

Nyitott szemmel álmodom,

Hogy átfogom

Karcsú, hajlékony derekad,

És kezem, mint pusztító sáskahad,

Éhesen, mohón kutatja tested

Mely tőlem távol parlagon tesped…”

 

Bokán rúg, suttog…

–        Mi az, hogy tesped?

Azt hittem, játékos műfelháborodás, kikéri magának… de nem… lenyűgöző… tényleg nem tudja, mit jelent! Milyen aranyos! Nem most írtam a verset… de Emőnek tökmindegy… még nyáron, amikor lerohadt a stop Siófoknál, és egy mezőn kellett éjszakáznom, egy kazal tövében… jól befúrtam magam derékig… éjszaka felébredtem, ragyogott az egész mező, apró kis lámpák milliói világították be… ellepték az egészet a szentjánosbogarak… gyönyörű volt. Amikor elmeséltem Emőnek, csak nézett… nem értette, mit akarok ezzel.

–        A tesped azt jelenti, hogy… hogy gyönyörűségesen, észveszejtően szép.

Elégedetten bólint, tovább olvas.

Az óra végén Gáspár tanár úr magához int.

–        Cseke, maga maradjon még egy percet!

Elibe plántálom magam. Nem tudom, mit akar, de nem félek tőle… tőle nem félek. Ha a Csernus vagy a Papp hívatna, akkor félnék.

–        Ide figyeljen, Cseke! Nem mondom, hogy különösebben nagy baj lenne magával, de azért észrevettem, hogy visszaesett a teljesítménye. Utánanéztem, nem csak az én óráimon. Az érettségije nincs még veszélyben, de a továbbtanuláshoz ez kevés lesz. És az előzetes továbbtanulási űrlapot sem adta le.

Nem szólok, várom, mit akar ebből kihozni. Ő meg néz, mint aki befejezte. Kicsit szemezünk. Kérdőn felhúzza a szemöldökét.

–        Vagy maga nem akar továbbtanulni?

–        Nem akarok, tanár úr.

Elcsodálkozik.

–        Mért nem?!

Megvonom a vállam.

–        Ne vonogassa a vállát! Csak tudja, mért nem!

–        Hát… inkább csak nem tudom, mért igen.

Meghökken.

–        Hogyhogy mért igen? Mert maga értelmes. Úgy értem, átlagon felül értelmes. Az ilyennek diplomát kell szereznie!

Megvonom a vállam.

–        Hogy aztán portás legyek egy iskolában?

Kiszaladt a számon. De nem tiszteletlenségből mondtam. Szerencsére ő sem veszi annak, de azért elszomorodik. Leveszi a szemüvegét, megtörli, visszateszi, és még egyszer szemügyre vesz. Mintha valamit nem merne kimondani. Tudom is, mit. Mifelénk ugyanis (csöndben) ki merik.

–        Azért ezt gondolja át még egyszer, Cseke! Nagy kár lenne, higgye el!

–        Igen, tanár úr!

–        De tényleg! Ígérje meg, hogy gondolkodik rajta!

–        Megígérem, tanár úr!

–        Jól van, menjen!

Hónom alá kapom a táskámat… az ajtóból visszafordulok.

–        Tanár úr!

–        Igen?

–        Tudom, mit akart az előbb mondani.

–        Mikor?

–        Amikor azt akarta mondani, hogy lesznek még másféle idők is.

A hátam mögé pillant, ki a folyosóra, aztán az imént kinyitott ablakra… s most újra rám. Lassan bólint.

–        De szerintem nem lesznek. Számunkra legalábbis már nem. A továbbtanulási űrlapot kidobtam.

Lépek. Naná, hogy kidobtam. Már az is hülyeség volt, hogy gimnáziumba jöttem. De ha már így alakult, itt érettségizek, aztán majd elvégzek valami műszerész sulit… szakmunkásképzőt, hogy legyen szakmám.

   Pokoli lassan jött el ez a péntek délután, de eljött. Hazafelé zötyögünk a tujával, kezemben a lemez, próbálom kisilabizálni a hátulján a szöveget. „…Presley was facing a majority of wiewers as cold and unprepared as the citizens of Siberia.” Mi van Szibériával? Nem értem. Oldalt pislantok, de… Emő kicsit durcás. Állát magasra szegve néz ki az ablakon, a Duna fölé, egyenesen az Országház csúcsán trónoló vörös csillagra. Elvis miatt pipa… mert nem vele foglalkozom, mióta megkaptam a lemezt.

–        Te, Emő! Mi ez itt? Mi van Szibériával?

–        Kérj bocsánatot!

–        Bocsánatot kérek! Szóval mi ez itt?

–        Őszintén kérj bocsánatot!

–        De hát hót őszintén… – mást gondolok – Emő!

–        Mi az?

–        Régóta úgy tervezem, hogy ezt a lemezt veled és csakis veled kagylózom meg először.

Pislog egyet.

–        Igen?

–        Igen. Ezért olyan fontos számomra… miattad.

–        Tényleg?

Nagyon komolyan bólintok.

–        Hisz tudod, mit érzek irántad!

Erre egy vadidegen fej, aki mellettünk áll:

–        Pontosan azt érzem én is!

És akad még néhány jó kedélyű jelentkező…

–        Én is! Én is!

A szó végigsöpör az egész tuján, lányok is kiáltják vidáman, mit sem értve… Én is! Én is! Néhány felnőtt mosolyog, mások mérgesen sziszegnek.

–        Emő!

–        Tessék!

–        Ma délután Elvis fenséges dallamain szállva a lábad elé helyezem a szívem, ha te is akarod!

Emő töpreng. A kagylózó fej meg:

–        Nem akarja, láthatod!

És egy olvadó lányhang:

–        Én akarom!

Muszáj odapillantanom... fekete kiscsaj… hű… helyes!

–        Oké, de várjuk meg, mit mond a szöszi!

Emő elsápad haragjában. Elfordul, elkapom a karját.

–        Na! – mondja.

–        Hé! – mondom.

Kitépi magát a kezemből, a belebeszélős srác meg már púposkodik előttem a védelmező szerepében. Körbepillantok, Gyula néhány lépésre tőlünk beszélgetett eddig valami csajjal, most engem néz komolyan, s megcsóválja a fejét… vagyis nemet int. Mindig ezt csinálja, mintha valaha is megütöttem volna valakit. Viszont úgy tűnik, most idejönni se akar, hogy puszta jelenlétével elejét vegye a balhénak. Hát jó… egyenesen a srác szemébe nézve…

–        Bebaszok egyet.

Nézzük csak… sem a szemöldökömet, sem a hangomat nem emeltem fel, az arcom rezzenetlen maradt, közönyösen, tényszerűen állítottam az elkövetkezendőket, s vigyáztam, hogy a hangom ne váltson se magasabbra, se mélyebbre…  oké, mesteri kivitelezés volt… ahogy a bratyótól tanultam. Ezerszer is elgyakoroltam vele a tükör előtt. Mert nekem gyakorolnom kellett. Az ő arca persze úgy jó hozzá, ahogy van. Ilyen és kész. Szerinte, ha valaki jól csinálja, többet ér tíz év boksznál. Eddig tényleg. Emőnek nyújtom a lemezt, nem nézek rá, tekintetemet a srácon tartom. Emő… ahogy számítottam… habozás nélkül átveszi, kíváncsian lesi a fejleményeket. De nem lesznek fejlemények… én tudom. És igen… a srác zavartan motyogja, hogy nem akar beleavatkozni civakodó szerelmesek dolgába… arrébb húzódik. Emő szemei ragyognak rám. Felemeli a kezében tartott lemezt…

–        Azt mondja, hogy… „ Presley volt egy burkolat egy nézők többsége, mint hideg és nem kikészített mint Szibéria lakosai.”

–        Mi van?

–        Ezt írták ide.

–        Ezt biztos nem!

Megvonja a vállát. Én is.

–        Ezért ugyan érdemes volt bocsánatot kérni!

–        Csak ezért kértél bocsánatot?!

–        Ó, dehogy.

   A tuja csikorogva bebotorkál a Kalefra. Kisütött a nap, olyan, mintha reggel tél lett volna, most meg tavasz… bár a levegő még elég csípős. Emő elindul a lépcsőn, föl az árbockosárba, a Várfok utca felé. Fönt a korlátokon, a Kalef gödrének szélén már ülnek egy páran. Gyulával mi is arra tartunk Emő nyomában. Csípője hintázik, bokája épp a szemünkkel egy magasságban. Kopp-kopp… odafönt nem áll meg, csak int a bátyjának, Ákosnak, s balra fordul… mi meg jobbra… hátraarcot csinálok menet közben, s hátrafelé gyalogolok Gyula mellett, így kísérem Emőt a szememmel.

   Szotyola mindjárt a kezemben tartott lemezt nézi.

–        Hú! Megjött?! Megnézhetem?

Senki sem hívja Zolinak. A vezetéknevét a legtöbben nem is tudják. Kis... és kicsi tényleg. Ahogy Gyula meg nagy és Nagy. Szotyola vézna felkarja alatt könyv, mint mindig. Jack Londontól a Sárga Sátán. Felé nyújtom a lemezt, elveszem a könyvet.

Szólj hozzá!

Címkék: Kalef... most Berta Zsolt Jancsiszög

Tandíj

2012.12.16. 16:47 Berta Zsolt Amondó

Nem szerepelek gyakran a tévében. Meglepett, idült vigyor önti el a képemet, amint megpillantom magamat az egyik híradóban. Nem festek valami jól, a fejemen hasított bőrből készült, pilótasapkát utánzó sityak, a nyakamban dús arab kendő, vajszínű, vastag vászondzsekit viselek, a hátamon hátizsák, súlyosnak látszik, az is volt, hiszen fúrógépet és szerszámokat cipeltem éppen. Ami nem látszik a képernyőn, az a szakadt farmerem és az ormótlan bakancsom. Melóból jöttem. Szóval nem nézek ki valami jól, s ezen nem javít, hogy a körülöttem állóknál húsz-huszonhat évvel idősebb vagyok. A számból hömpölygő pára csak erősíti azt a benyomást, miszerint a téli éjjelt átvészelni próbáló hajléktalan keveredett valamiképp a tüntető fiatalok közé. Tehát meglepett, idült vigyorom nem fess külsőmnek, hanem a ténynek szól, hogy ott virítok egy országos tévé képernyőjén, ni. Ez valahogy sokkal szórakoztatóbb és izgalmasabb, mint amikor nevesítve, íróként vagy zenészként szerepelek, s úgynevezett kötetlenül beszélgetek egy riporterrel vagy riporterhölggyel, akinek szemmel láthatóan halvány dunsztja sincs, ki vagyok, mit csinálok, s hogy a jó francban kerültem az ő stúdiójába. Itt… természetes módon vagyok jelen. Az érdekeim végett. Az anyagi érdekeim végett. Elsősorban. Politikában az elsősorban felhozott érvnek általában semmi köze nincs a másodsorban és harmadsorban felhozotthoz. Nem mindig fontossági sorrendben, de az egyik mindig anyagi, hatalmi, reál érdek, a másik pedig elvi, etikai, becsületbeli, kötelességszerű, stb. (Nem mondom meg, politikusoknak melyikre szokásuk nyilvánosan hivatkozni.)  Most éppen arról van szó, hogy a híradóban körülöttem kiabáló és táblákat lengető diákok azért tüntetnek, hogy Magyarországon a kormány ne csökkentse le az államilag finanszírozott egyetemi helyek számát. (Ha jól emlékszem, negyvenezerről tízezerre, de nem is ez a lényeg, a számok nem érdekelnek, s nem is értek hozzájuk.) Márpedig a fiam éppen a következő két hónapban adja be, illetve adná be jelentkezését valamelyik ilyen izére, melyeknek én, elsősorban persze a magam hibájából, a közelébe se jutottam. Másodsorban meg… na, ezt most hagyjuk. Egy másik elsősorbant vegyünk inkább. Elsősorban azért vagyok természetes módon jelen az említett tüntetésen, mert nincs pénzem a fiam egyetemi tanulmányaira, s bár kiváló tanuló, angol középfokú nyelvvizsgával bír, s felvételi előkészítőre is becsülettel jár, tehát a pontszáma jelenleg bőségesen elég, mégis, ha lecsökkentik az ingyenes helyek számát, mindezek ellenére távolról sem biztos, hogy bejut. Már csak azért sem, mert a pénzen kívül még valamim nincs nekem, kapcsolati tőkém, ami Magyarországon egyenértékű a pénzzel. Nem tárgyalom most mindezekből eredő lelkifurdalásomat és frusztráltságomat, melyek apai kötelességeim elégtelen ellátásából táplálkoznak. Maradjon a képlet teljesen világos, azért akarom, hogy bőségesen legyen ingyenes tanulmányi hely az egyetemeken, mert nem akarok és nem tudok fizetni, viszont azt akarom, hogy a fiam, aki meglátásom szerint átlagon felüli értelmi képességekkel bír, valamint az ezt igazoló eredményekhez szükséges munkát is becsülettel elvégezte az elmúlt tizenkét évben, diplomát szerezzen, s aztán a magyar értelmiség jelenleg nem túl erős mezőnyét erősítse. Ezt akarom. Ehhez képest egy cseppet sem érdekel, hogy az új rendszer egyébként hatékonyabb, olcsóbb az államnak, stb. Eddig tartott az egyéni érdekem kifejezése, itt meg is állhatnék, ennyi bőven elég ahhoz, hogy jogom szerint kiálljak valamiért. Na de a hiúság… ami jelen esetben abban nyilvánul meg, hogy szeretem, ha nem csupán úgy alakulnak a dolgok, ahogy az nekem jó, hanem hogy ráadásul igazam is van abban, hogy a többségnek az a jó, ami nekem. Mert így szociálisan érzékenynek és igazságszeretőnek és közösségi szelleműnek mondhatom magam. Tehát ilyen jellegű hiúságomból fakadóan el szoktam agyalgatni a magam érdekén túli ügyeken is. Ebben nem akadályoz meg, hogy az éppeni kormány megnyilvánulásai és cselekedetei sokszor csupán cselek és ravaszságok, s hogy valójában nem is azt akarják, amit mondanak. Mint ahogy jelen esetben már megjegyezték néhányan a környezetemben, hogy a FIDESZ valójában nem is akarja csökkenteni az ingyenes helyek számát, hanem… vagy valami orbitális disznóságot követett el, ami még nem pattant ki, s arról akarja elterelni a figyelmet, vagy pedig egy előre megírt forgatókönyv szerint beadja majd a derekát, ezzel a konstruktív, tárgyalóképes fél szerepében tetszeleghet majd, megcáfolva antidemokratikus és diktatórikus hírét. Én nem tudom, nem tudhatom. De az agyalás közben megint csak arra jutottam, hogy ismét a dolgok felszínét karcolgatják a közélet nagybecsű személyiségei, és sem a politika, sem a média kiválóságai nem vetik fel azt a pedig alapvetőnek tűnő kérdést, miszerint hogy a pokolban lehetséges, hogy egyáltalán léteznek fizetős helyek az egyetemeken. Hiszen nem éppen arról szól a dolog, hogy a legrátermettebbek tanuljanak ott, s hogy azok kerüljenek a tudás birtokába, akik a legnagyobb hatékonysággal tudják majd azt alkalmazni mindannyiunk, s persze a maguk érdekében is? Mi köze ennek ahhoz, hogy apunak mennyi pénze van? Mikor és ki találta ki, hogy pénzért lehet helyet vásárolni az egyetemeken? Persze, a tudás nincs ingyen, ahogy a kenyér sincs, valakinek mindkettőt elő kell állítani, tovább kell adni, s ezért fizetni kell nekik, hogy maguk is megéljenek. De a magamnak vásárolt kenyérből egyedül nekem van hasznom, míg a megvásárolt tudásból egész közösségemnek, bármekkorára is terjesztem ki azt, legyen bár egy párkapcsolat, egy család, egy haza, egy világ. Azt mért egyedül az fizesse ki, aki használja, s miért ne az is, aki ebből a használatból hasznot lát. Vagyis a társadalom, s annak is legfőbb igazgatási megtestesülése, az állam. Tudom ám a választ… azért, mert ő később ezzel a megszerzett tudással bért, fizetést, profitot, honoráriumot, egyebeket realizál. Na de ha nem lesz, aki realizálja mindezeket, az ugyan jó a társadalomnak? Ha nem lesz orvos, biológus, mérnök, tanár? Vagy ha csak olyanok lesznek, akik pénzért vették a tudást, az jó? Mert kinek az érdekében áll, hogy legyenek fizetős helyek? Annak, aki pusztán az esze és rátermettsége révén is sikerrel szerepel egy erős felvételi vizsgán? Dehogy. Nyilván annak, aki ezek alapján nem éppen a legérdemesebb, de van pénze. (Illetve ebben a témakörben jellemzőbb, hogy a szüleinek van, így még az a gyenge garancia sem létezik, miszerint aki pénzt tudott felhalmozni, az bizonyára nem sík hülye.) Ebből viszont logikusan következik, hogy olyanokból válik értelmiségi, akik nem a legértelmesebbek, márpedig ez – gondolom sokunknak feltűnik ezen szavak feltűnő egybecsengése: értelem-értelmes-értelmiség – nem a lehető legszerencsésebb eset. Sokszor annak sem, aki pénzért kap diplomát, s annak révén olyan pozícióba kerül, olyan feladattal bízzák meg, melyre valójában nem predesztinált, legfeljebb közepes szinten tudja azt betölteni, elvégezni, emiatt aztán egész életét nyomás alatt, stresszben, frusztrációban, tudat alatti lelkifurdalásban s a végső kudarctól való rettegésben éli. S mindez azért, mert jó ideje már azt valljuk, minél magasabb valakinek az iskolai végzettsége, annál magasabb rendű ő maga, az élete, az életminősége, a céljai, az eszméi… Ezért aki teheti, arrafelé tör. Pedig az iskolázottság nem kitüntetés vagy minősítés kellene legyen. Az iskolázottság mögötti tudás arra való, hogy az ember azt tehesse, amire született, amire alkalmas, amit szeret tenni. Ennél nagyobb tudás tiszteletreméltó, de mégiscsak luxus. Mosógép-kereskedőnek a közgazdász diploma nem létszükséglet, s társadalmi szempontból nem is indokolt. S ez is lényeges, hogy ne csak az jusson be az egyetemre, aki valóban alkalmas rá, hanem az alkalmasak közül az, aki be is akar jutni. Csak az végezheti jól a feladatát, aki szereti végezni azt, nem igaz?

Tehát végső soron nagyjából annyi hely legyen a felsőoktatásban, amennyire egy adott társadalomnak éppen szüksége van, s azok között ne legyen egyetlen fizetős se. S hogy ha van még ezen felül kapacitás, azt mért ne adjuk oda pénzért? Hát csak azért ne, hogy ne születhessenek pénzért kóklerek, de még olyanok se, akik tudottan gyengébb képességükkel, de egyenrangú diplomájukkal hígíthassák a másik oldal tudását, teljesítményét.

Most hülyeségnek tűnik a felvetésem, de valószínűleg éppen ilyen hülyeségnek tűnt egykor a jelenlegi helyzet felvetése is… figyu csak! Mit szólnál ahhoz, hogy ezentúl az olimpiára is kvalifikálhatná magát bárki, aki ki tudja fizetni a megállapított összeget, s egyébként le tud úszni kétszáz métert vagy futni hatszázat? Biztos jelentkeznének szép számmal, egy rakás pénzt szerezhetnének vele az olimpiai bizottságok.

   No, szóval sétáltunk ott a körúton a feleségemmel aznap este, s amikor a tüntető diákok lekanyarodtak a hídról és a Kossuth tér felé vették az irányt, s azt ordítozták, hogy tartsunk velük, hát könnyű szívvel velük tartottunk. Mert igazuk van, még ha alapvetően nekik sincs egészen igazuk. Nem csak hogy több ingyenes hely kell a felsőoktatásban, hanem nulla fizetős. Mert ugyan az eddigi felvetéseimre megoldás lenne, hogy a fizetős szakokra ugyanannyi pontszámmal és feltétellel lehessen bejutni, mint az ingyenesekre, így érve el, hogy a gazdagabb szülőkkel bíró kölykök közül is a tehetségesek és értelmesek jussanak be, ez azonban számomra némileg furának, megkülönböztetőnek tűnik. 

Így aztán később, amikor egy riporter megkérdezte tőlem (nyilvánvalóan életkorom okán), hogy miért vagyok itt, akkor kitérőleg azt feleltem, én elsősorban azért, hogy itt legyek, ha esetleg meg akarják verni a gyerekeket, másodsorban pedig hogy nyakon vágjam a magamét, ha itt van. A mikrofonos pali csak nézett rám bambán és megvetően, láttam nem nagyon érti a viccet, sőt azt se vágta, hogy ez egy vicc. Pedig gondolom, elvégzett néhány média-, kommunikáció és egyéb szakokat itt-ott. 

1 komment

Címkék: zsolt berta amondó

Colombre

2012.02.08. 15:59 Berta Zsolt Amondó

 Sokat látott, szavahihető, vén tengeri medvék szerint a colombrék randa vízi szörnyek, melyek akár egy életen át követik végzetszerűen a nekik rendelt tengerészt, a célból, hogy végül felfalják. Megúszni a dolgot egyféle módon lehet, örökre odahagyni a tengert, s nyomorult szárazföldi patkányként tengetni az életet, ami persze ilyen formán már nem nevezhető valamirevaló életnek. Vagyis a lehetőségek: fület-farkat behúzni és élni biztonságban, kényelemben, hatalmas nagy hiábavalóságban, borítékoltan boldogtalanul, avagy elébe menni sorsunknak, vállalni azt, szembeszállni, harcolni a szörnyekkel (kik talán nem is azok, miknek látszanak), s ha addig élünk is, legalább a saját életünket éltük, nem valami önnön fölösleges létéért pudingként remegő, ezáltal puszta munkaerővé és fogyasztóvá süllyesztett klónét. Hát… nem túl bonyolult, s nem is túl eredeti a mondanivaló, viszont mélységesen igaz és időtálló. Mintha Dino Buzzatti A colombre című szösszenetében a rock and roll egyszerű lényegét igyekezett volna megfogalmazni. Légy az, aki vagy. Tökéletes névválasztás, ha egy zenekar nem a tévés zenei tehetségkutatók és plazák lekvártól és gennytől sikamlós színpadairól akar Alienként a nézők arcába ugrani, majd orálisan is erőszakot téve rajtuk, a legmélyebb bensőjükbe férkőzni… halálig. (Miképpen ezt velük korábban a producerek, menedzserek, dizájnerek, sztájlisztek és egyéb idegen nevű kultur-pedofilok tették.) De manapság alig akad ilyen zenekar. Vagy ha akad is, nem tudunk róla, mert – ördögi kör – nem szerepel sem a tévében, sem a plazák tátikaszínpadjain. Utána kell menni sötét, városfeneke szagú pincékbe, poros falufesztiválokra… a tengerre, ahol saját külön bejáratú colombréjével a nyomában hasítja a hullámokat.

   Leténferegsz a lépcsőn, belehunyorogsz az undergroundba. A sörcsap a helyén, a fények tompák, a boltíves mennyezeten légelszívó küzd becsülettel és reménytelenül a dohány és egyéb füsttel. Az arasznyi magas pódiumon sötét alakok berhelik a beatfelszerelést, illetve még csak annyit tudsz róluk, hogy sötétben vannak. Elhelyezed magad a közegben, nem számítasz semmi rendkívülire. Még lehet dumálni, hát ezt teszitek a barátaiddal, vagy a helyszínen fellelt, szegről végről ismert alakokkal. Ha éppen jó a vaker, akkor kicsit idegesít is, amikor az aktuális banda belekezd (többnyire kisugárzó meggyőződése szerint nagy jelentőségű) műsorába. Márpedig mindig belekezd. Most is. Zörögni kezd egy akusztikus gitár, jól zörög, szépen, dinamikusan, feszesen ritmizál, magabiztossága megnyugtató, mindjárt érzed, hogy jó kezekben van, s így te is. Rászáll a csattogó sámli (végre magyarul is ekereszteltetett), spanyolul kahunnak, angolul kedzsönnek hívják. Aztán a másik gitár, és… és semmi más. Ennyi a zenekar hangszerkészlete. A jobb szélső mikrofon előtt ugyan áll egy leány, de nála nincs hangszer, s egyelőre csak billeg, kecsesen hajladozik az alakuló muzsika ütemére, ami látványnak oké, de ugyan mit tesz hozzá a hangképhez? A basszusgitárt biztosan nem pótolja majd. A középen hősködő szakállas alak a mikrofonhoz lép, üdvözöl benneteket, közli a zenekar nevét, amit nem értesz, de most még nem is érdekel. Figyelmed mérsékelt, egy jól megszólaló zenekar önmagában nem vág hanyatt, hisz te a rock and roll komolyabb viharain edződtél, s hát az a legkevesebb ugye, hogy a hangok a helyükön vannak, sőt, az, hogy a hangok a helyükön vannak, az önmagában kevés. Ezer tisztán, de lélektelenül csengő dalt odaadsz egyetlen hamisan csikorgó, mégis szívbe markoló akkordért, szóért, hörrenésért, sikolyért. A főhős énekelni kezd. Először a szavak zenébe simuló ritmikájára figyelsz fel, egészségesen, odavalóan szólnak, ami egyáltalán nem magától értetődő e kies hazában. Sőt, mintha a nép arcába tolt, dalnak csúfolt slágerek esetében kifejezetten követelmény lenne a szavak esetlen tántorgása, ügyetlen akadozása, mintha az számítana bravúrnak, hogy az előadó miképpen tudja megerőszakolni a magyar nyelvet. De itt, kérem szépen, nem ez a helyzet. A dal gurul, ahogy kell. És nem csak hogy szépen zenélnek a szavak, de mondanivalójuk is van, ami a mértékadó csatornák megcsonkított mércéjével mérve már tényleg mindennek a teteje!

„Figyeled a szöveget a dobozon, ahogy a reklám alatt megtanultad

Kikövezik a szívedet a romokon, amik az agyadból majd megmaradnak,

De nem kell neked ide semmi más,

csak a testednek egy kis változás,

Nézd, az anorexiás topmodell,

figyelem lassan, hogy fogy el,

Mint a telihold…”

Közben az is kiderül, minek van itt a billegő lány. Énekel. Vagyis… játszik a hangjával, akár egy hangszeren. Kíséri a dalt, vokálozik, szólózik. Úgy melózik, akár egy hangszer. Az az érzésed támad, ha csak őt hallanád, az is elég lenne ma estére. Nem csak ő maga nő, a hangja is a nő funkcióját tölti be a zenében. Szépséget, harmóniát, melegséget visz a három srác szükséges praktikumába, kifesti, virággal díszíti, meghitté teszi a zsiványok durva gerendaházát.

   Túl vagytok néhány gitárszólón is, kiderült, hogy a hallgatag faszi nem az öncélú tekerőgépek közé tartozik, kiknek szólóit tetszés szerint pakolhatnánk egyik dalból a másikba. Okosan, mégis szívvel felépített dallamokat vezet elő, amik jól érezhetően mindig az éppen játszott dalhoz és csakis ahhoz valók, abból nőttek ki és abba hullanak végül vissza. Ahogy szerinted kell.

    A dobos, illetve az arc, aki a csattogó sámlit püföli maga alatt, stabilan, megbízhatóan hozza az alapot, s amikor kell, muzsikál is. Jól. És nem utolsó sorban úgy néz ki, mint aki mindig mindennek és mindenkinek örül.

   Eldöntöd, ez egy nagyon fasza kis banda, hát akkor hadd szaladjon, merüljünk el abban, amit ránk zúdítanak. De előbb ki kell deríteni, kik ezek. Úgyis fogytán a sör, irány a pult, ami mindig egyúttal az Információ is. A banda közben több kérdést is feltesz, amit te magad a személyzetnek szegezni készülsz.

„Hé, ember, mondd, ki az a lány ott a pultnál

Hé, ember, áruld el, most melyik banda játszik

Hé, ember, ez nekem vajon hányadik pohár volt

Hé, ember, mondd csak, innen most melyik új háború látszik?”

   Szegény pultos lánnyal harmadszor is a füledbe ordíttatod, mert hát nem érted, na. Végül eszelős sikollyal, de azért mosolyogva süvölti a füledbe: Colombre! Így hallottad eddig is, de mivel nem tudod, mi az, nem vagy biztos… de negyedszer már nem mered. Az este megyen a maga útján, s te elégedett, sőt lelkes vagy. A sor- (és sör) foszlányokból összeáll valami kép, ezek itten valami mai ügyeket feszegetnek, hogy aszongya például: „a folyók miért mind a plázákba folynak, mi ez a gumi ízű szar, amit a szádba tolnak?” „Hej, hej, te figyelj, valamire mindig várunk, aztán a kasszánál tülekedünk, euróban üzekedünk, el kell hinnetek, hogy van még hova mennetek a világ zaja elől, a zene megy elöl” És persze a soha kimerülni nem akaró téma, a szerelem, de ez most mintha egy másfajta szerelemről szólna: „Hazudj kérlek, játszunk tovább, hazudj kilenc életen át, Hazudj, kérlek, szeretem nézni lelkünk a pokol tüzében égni” „Aranyláncra kötlek, hallom lépted a hallból, nézlek és tudom, a tested mindig kihúz a bajból”. Pazar. Na és a basszusgitár? Az csak most − véget érvén a koncert − jutott újra eszedbe. Akkor nyilván nem hiányzik.

   Másfél évre rá egy kapolcsi udvarban ülsz egy sörpadon, melletted Misa, aki három és fél éves és megszállottja a zenének. Azt hiszi, a világ összes muzsikusát név szerint ismered, tehát téged bökdös, hogy ugyan mutasd már be neki a zenekart. Nem jössz zavarba, elmondod, hogy a ringatózó, szirénhangon dzsesszelgető csajt Csordás Veronikának, a verselő-ordítozó rock and roll-dervist, (aki most éppen mandolinozik) Váray Lászlónak, a szakértően dallamozgató gitárost Deák Gábornak, a csattogó sámlin tempót vezénylő, örökké boldog ütőst pedig Kovács Gábornak hívják. Nem csak őket, a dalaikat is ismered már. Sőt, mi több, s az nagyon sok, szereted is őket. A nevüknek is utána olvastál, szó szerint ugye. Már nem csak egy valamikori este homályos emlékei, amiből zavaros, furcsa szó- és hangtöredékek maradtak csupán, s a bizonytalan érzés, hogy hát jó volt az a banda… vagy nem? Misa azt is tudni akarja, hány évesek, van-e kutyájuk, mi a kedvenc ételük és hogy Vera férjnél van-e. Hé, feleled neki kacsintva, én nem valami tinimagazin riportere vagyok ám. Ezt még nem tudja kódolni, hát kénytelen-kelletlen közlöd vele, hogy mindezeket (Vera kapcsolati állapotát leszámítva, amit viszont nem osztasz meg vele, minek keserítenéd ilyen fiatalon) bizony nem tudod. Misa szemében önmagad szobrát látod ledőlni. Épp csak ki nem mondja: akkor mit tudsz? Hát lássuk csak… nem is, hogy mit tudsz, inkább mit gondolsz… te… esetleg mit gondolok én… mit gondolnak mások. Én például azt gondolom, hogy a Colombre zenakarról mindenki mást gondol. És mégis ugyanazt. Mert a jó dalt bárki magára húzhatja, bárki magára ismerhet benne, s felismerheti az ismerőseit, barátait, szerelmeit is. Ezek a dalok nem specifikus helyzetekről szólnak, s nem is valami kulturálisan szeparált réteghez, nem kell hozzá sem rockernek, sem punknak, sem emósnak, sem rajnak, sem poppernek lenni, hogy hozzád szóljon, hogy értsd. Csak embernek, bármilyennek. Jó, mondjuk, némileg gondolkodónak. Persze csak ha akarod érteni. Garantálom, sokan nem akarják.

„Ó, Uram! Nézz körül, hogy a barmaid között itt minek örül

a többség benn a cityben, a multik között csak, kicsiben

Olyan boldog a sok kis lélek, mikor a csilli-kirakat előtt ébred

Nem baj, ha rázza őket a hideg kinn, csak legyen váppáppáp á dubáp thing”

   Akár egy testre szabható on-line játék. A szabályok ugyanazok, de mindenki a saját életének kellékeivel, szereplőivel népesítheti be. Én kihallom az asszonyt, a gyereket, a kutyát, a hegyeket-völgyeket, a szél és az eső hűvös ölelését, a nap forró leheletét, az utakat északnak, délnek, az éjszakai városokat, a pincérlányok mosolyát, a rendőrök összevont szemöldökét, a helyi cigányvajda fiának hetyke kötekedését, mindkettőnk orrának vérét, nők megtört gőgjét, kezük simítását, a forró, hajnali kenyeret, a lopott tejet, a krumplit őrző, alvó trógert… az életet magát… és ennek az életnek a szeretetét.

   A dalok szívhez szólóak, ugyanakkor bátran pimaszok is, helyenként pedig megélt és elkövetett bűnöket súgnak, hogy ne mondjam, az ördög kacsint ki belőlük. „…de hát tényleg nem én akartam, nektek szárnyatok van, nekem meg farkam”. (A citált Tánc az ördöggel egyúttal nagylemezük címadó dala is.) Tele vannak elvágyódással, a más iránti vonzalommal, ugyanakkor életszeretettel is az iránt az élet iránt, amit éppen élünk, de… amin egyébként nem lenne nagy baj változtatni sem. Ezek a dalok lesújtanak és megvigasztalnak. Helyes a hasonlat, a Colombre olyan, mint egy jól nevelt pitbull, kitépi a szívedet, de végül visszahozza. Ezt az ellentétességet jól támogatja a műfajtalanság. A nyelvi lelemény és szellemesség, az egymás farkába harapó sorok az alternatív zenei világot idézik annak gyakori sznobizmusa és blöffölő avantgardizmusa nélkül. Cinkos összekacsintás, üzenet egy palackban: nem vagy egyedül. A végtelenségig ismételt refrének kettős hatást érnek el. Egyrészt az ember egy idő után hülyegyereknek érzi magát, akinek mindent a szájába kell rágni, másrészt azt a benyomást kelti, hogy az énekes memóriája valamiféle barkácsbaleset következtében tíz másodpercesre redukálódott. (– Te, képzeld, tegnap leestem a létráról. – Ne! És nem lett semmi bajod? – Nem, semmi. Te, képzeld, tegnap leestem a létráról.) De nem baj, inkább csak lehetőség a szellemeskedésre. A zene modern, mai, azonban átüt rajta a rock, a blues és egyéb autentikus műfajok kiforrottsága, ismerete, szeretete. A Colombre az underground zene palettájának sokféle színét használja, miközben újakat is kever. Mindent egybevetve, a zenekar sikeresen cipeli a névválasztásával együtt járó terhet. A nehezebb, veszélyesebb és kényelmetlenebb utat választották, de érezhetően tudatosan. Jól tették. Az ilyen úton több a látnivaló és a kaland, a show-business turistaútjait meg használják csak a tornából, vagyis életből felmentett cukorka fiúk és nyalóka lányok.

   Nem oly régen átalakult az a Colombre, amit én annyira megszerettem. A csattogó sámli helyett rendes dobszerkót kapott, s lett egy basszusgitárja is (amihez szervesen tartozik egy Baczoni Gergely nevű fószer is, hát hozta isten), amit először hiányoltam, s amitől később féltettem a bandát. Váray úr, amikor szóvá tettem aggodalmamat, nemhogy megnyugtatott volna, hanem az asztalon összegyűlt poharak fölött szaporán bólogatva egyenest az arcomba vágta: Ja, ja! Először én is úgy éreztem, áthúzták a bandát egy átlagosító gépen. Na de aztán… és itt szenvedélyes beszámoló következett a zenekar hatalmasra nőtt pucájáról, amiben bőven lötyög a vér. Hát… ígéretekkel ugye tele van a padlás… majd meglátjuk. Én biztosan.

 

Szólj hozzá!

Windows

2011.03.16. 14:36 Berta Zsolt Amondó

 

Windows
 
Installing custom made doors and windows, that’s how I make my living. I do most of my service in concrete housing estate buildings, as during the socialist era there wasn’t a single standard size door installed there. I assume what happened was that they would rather fit the walls to the doors that were being projected and then diligently produced by the billion as per the 5-year plan of the economic deficiency. Another assumption says the doors had been produced on the order of another socialist and friendly country, with a different standard that was theirs and then the order was cancelled for some reason. This other country might have been China. No way I can know for sure, but let’s not exclude the possibility. So, as I just said, I work mainly at housing estates, but now and then I do get to more upper class places. Like to the Lake Balaton, more precisely to Balatonbükkmakk where one can find the residence of the prime minister. The summer residence, that is, where the Orbán family tend to spend their summer vacation with children, grandmommy and granddaddy, with close and remote kins, and even with friends. I live in Pilispitypang. I visited Balatonbükkmakk because Capitain Bókay, an undoubted supporter of Ferenc Gyurcsány, took me for one, too. Never before had it occured to me to consider my relation to Ferenc Gyurcsány, in fact, I wasn’t even aware that I was the supporter of somebody. So what happened? President of the Civil Alliance of Pilispitypang invited an ambitious university student, preparing to follow a political carreer, by the name of Borisz Bókay to one of their meetings, asking him to give a speech on the filthy actions by FIDESZ. The guy presented himself as chairman of some left youth national organisation. The organisation’s arch objective was to lead Hungary back to the road of Ethical and Democratic Priciples from which FIDESZ – having assumed governing power – diverted it. One of the Ethical and Democratic Principles was the immediate and drastic decrease of the incomes tax. This part was stormily applauded.
            As I sat here listening to the guy I was having the impression that he wasn’t more interested in politics than I was. He seemed tired, his gaze wandered dreamingly around the room, and it was quite obvious he wished he’d been somewhere else. He was making efforts to sound stern, deliberate and focused, but he wasn’t more successful with it than any reporter of a commercial TV station. There was only one thing that was interesting that he mentioned, when he described he had uncounted times been sailing and playing football with members of the Orbán family. He ardently stated it was merely the lie of the paid right propaganda that Orbán was a good football player. Reality was that he wasn’t better at it than a muslim at sausage stuffing. And that the football academy at Felcsút, founded by him was a hoax.
            Borisz Bókay’s parents had come to the meeting from Balatonbükkmakk to hear their son talk. The father was apparently very proud of his son. Bókay senior wore a meticulously trimmed beard and – what still is a mistery to me – a navy uniform, or something like that. Blue jacket with gold buttons, white trousers and a round cap with a shield. In one hand he was holding a pipe that he didn’t light even when he went in front of the building in the break. He was stocky, with a sunburnt face and big, taggy ears with clumps of hair sticking out from them. His face was of a man in good mood and friendly. I was reminded of a very satisfied brown bear, although bears always seem to be very satisfied with everything. An officer of the national security told me later that the Orbáns referred to Mr. Bókay as Yogi Bear. Fact is, they are neighbours in Balatonbükkmakk.
            There was nothing resembling a bear about Mrs Bókay. She was taller than him, graceful and quick. She was clearly annoyed by the meeting, the crowd, but most of all by her husband applauding each sentence by their son. The young fellow described Orbán Viktor and his adventurer, greedy and corrupt kind in all ways imaginable. When his lecture was over Endre Czeffer, owner of the Pilispitypang Area Chemicals and Facilities Shop Network rose to speak. I needed to talk with Mr. Czeffer about doors, that’s how I had come here. Czeffer was a conservative, and a supporter of Orbán, so he had a few well chosen words for the kid. He started off by saying that a little left liberal bud like he was, who has the guts to declaim in front of potted fatty haired hippies and rastafaries at the Global Marijuana March legalisation picnic, had better not utter a word about ethics, even if he washed and dressed himself in suits since then. And this was the least of it. Borisz was not upset, he was simply embarrassed. But his father’s mind went boiling indeed, his brown face turned red, stood up, and responded with vulgarites similar to Czeffer’s. He couldn’t care less for his wife pulling at the sleeve of his jacket all the time.
            What had been called for as a civilian meeting was thus concluded and the stirred crowd began to spread. I walked to Czeffer so that we could at last have some words about the door I had sold him. This was an incredibly distasteful, overdecorated door, for which he himself had picked encravings, colours and motifs from the manufacturer’s website. And the most expensive I have ever sold to somebody, over twohundred-thousand forints. Czeffer had insisted on installing it himself, sparing six-thousand on the service. He’d made a mess of the job: the casing was off as well from the horizontal as from the vertical, so the door could not close, and while attempting to have it un-installed again, he had damaged the casing and completely beat off the plaster around the door. His living room was painted in a custom blend of orange that was impossible to reproduce, so he came to the conclusion that the door was defect and wanted us to bear costs of both a replacement and of completely repainting the room. The debate with Bókay senior left him bittered and he was pouring all the anger intended for Mr. Bókay at me. I couldn’t really keep my calm, so in a somewhat raised voiced I explained him again that he was responsible for the damage and that he should piss off. And I turned and left him. Bókay senior took the scene as if I had been defending his son, him and the complete left side in general. He caught me before I reached the exit, shook my hand and made no doubt about our comradship. And asked me to call him captain. I didn’t feel like it, so I didn’t.
-          What’s your trade, man? – he asked me.
Having answered him, he immediately replied that he had long been considering a complete renewal of all doors and windows of his thousand-fourhundred-squaremeter house in Balatonbükkmakk. Not an insignificant assignement with sixtyfour doors and fortyfour oversized windows. He was referring to this house as his lakeside bungalow. And asked if I would bother paying a visit there and plan out the work.
-          Alright, Captain! - I said keen on establishing a good relationship. – Do you happen to be at the navy?
-          No. However, I have an uncle who used to be CEO of MAHART in the old regime.
-          So you did service at one of the yachts on the Balaton maybe… perhaps with the lakepolice?
-          Do you mean the private fleet of the Orbáns? ’Cause that’s how they should be called these days. They’ve got no other things to do in their stinking, smoke exhausting motorboats than circulating all day in front of the Orbán residence. Well, no! I was chairman of the Balatonbükkmakk Yacht Club in ninetysix. Got the name stuck on me since then.
His wife, Klára, released a small sigh. Quite like when the steam is about to stream through the pipe of a teacan. Not a whistle, but a hiss. I thought she was made desparate by the comic of the situation, until later I learned the reason for her expression was that the Captain had been doing nothing since ninetysix. Ever since then all he was doing was critcizing the prime minister of Hungary, whoever it might have been in that position. As it was, for example cursing Viktor Orbán and his party. But most of all Viktor Orbán.
      So I drove my van to Balatonbükkmakk in the middle of summer. Unfortunatelly, the Orbán family also intended to spend that weekend there and took the occasion to host illustrious politicians from within and outside Hungary’s borders. Parallel to this there was a sympathy demonstration organized in support of the government. On the road I saw cars decorated with the party’s colours and flag by the hundred. The convoy of cars reached to Akarattya and I was heavily sweating in my van that lacked air conditioning. It took me four hours to get to Balatonbükkmakk from there, had my cooler boil over four times and passed six secret service controll points. Volunteers were distributing mineral water in bottles with FIDESZ logo and badges. Hundreds of cyclists and runners passed me by. I was furious and pittied myself for me as such an ordinary guy having to be stuck in that kind of jam. But then I recognized Tibor Navracsics in the car crawling ahead of me. He must have missed the convoy of the big shots. Once, as we were standing still, a man stopped by his car and shouted at the politician who was touched by the difficulties and staring somewhat bluntly,
-          Why putting up this hypocratic show, crawling with the folk? Do you think we are taken by this crap of demagog demonstration?! A..hole!
And he spat on the state owned windscreen. At another instance we got stalled for so long that both of us got out of our cars to stretch a bit. I grabbed the opportunity to inquire and asked what perspective Hungary had. He responded by saying that now, with the reassuring backing of the two thirds authorisation, FIDESZ had a firm grip on the stearing of the country and everything would be alright. What else could he have said to a guy in overalls?
      Finally we made it to Balatonbükkmakk after all. The orange banner over the road said: Hungarian Civil Picnic. Szekfű street, where the Bókays were staying (and what was in fact the promenade lining the port) was restricted by the police and by the secret service, so they wouldn’t let me enter. I called the Captain and asked how I could get in without being shot by the secret service. He asked for the registration number of my van and told me he was calling me back soon. The lakeside bars and restaurants were queing in close reach. It was already late afternoon so I decided to make up for the missed lunch. I was looking for a barbecue or fried fish, although I was aware that one needed hound dogs to find a trace of such things these days at the lake Balaton. I passed a goffries shop, hamburgers and a McDonalds and finally decided in favour of pizza. All pizzas, but even the drinks were named after FIDESZ politicians and members of the Orbán family. Pizza salame-pepperoni was Lajos Kósa’s pizza, ice-coffe was favourite of Annamária Szalai. I ate a Viktor Orbán and drank an Anikó Lévai.
      The Captain rang me and I was admitted. The Polish Minister of Culture drove in ahead of me. The port was left behind, to the right it was the Lake Balaton, to the left cottages and residences. The Bókay „bungalow” was immediate neighbour to the residence of the prime minister. The gate of the latter was guarded by guys of huge stature in black suits and with telecoms in their ears, all stern, suspicious and cold staring warriors. They kept their unsmiling eyes on me while I was getting out of the van.
      The Bókay house seemed huge indeed, both in its width, and in its height as well. There were porches lining all four sides. From one of the second floor balconies a huge Ferenc Gyurcsány portrait was gazing at the prime minister’s residence. The picture was surrounded by spotlights and by the translucent pipe of a running light. Red indicator lights where the eyes were! To my obvious astonishment the Captain winked an eye and said:
-          A little reminder, so that they don’t feel so bloody reassured!
Who lives off of the work by his own hands is better be cautious with the well to-do, because you never know. In line with this principle I am usually humble and restrained at such places. I planned to make the measurements of all that was to be measured, to make the choice of doors and windows off the catalogue or the web, and to leave quickly. But the Captain was treating me with the attention due for an important guest. He offered me to sit down, ordered the maid to bring refreshments, invited me to dinner, and he even told me to spend the night and the next day there, and how about a trip with the yacht, eh? As we were almost into the evening by now and it takes hours to measure all these windows I accepted the invitation and postponed the work for the next day. We were seated out on the porch, but not on the one facing the lake and the port, but on the opposite side of the building with a view on the backroad. The convoy of cars was still crawling and the police were diverting the mass into the nearby streets, government supporters and onlookers alike.
-          See those dumb asses? – the Captain asked. – They are disappointed. They thought there was gonna be barbecue with the Orbáns, they would be invited to yachting, and to play football with the new Megastar starlets and with the state spokesman. After all they elected them.But they don’t get to see even just the chimneys on the Orbáns’ house. What they can get of the prospering promises is what they can eat of the bloody expensive Viktor Orbán pizza at the port.
At this moment a helicopter flew overhead and landed somewhere in the yard next door.
-          Who may that be? – wondered Klára
-          Benedict the XVIth! – responded the Captain. – At least!
He jumped to his feet and was gone, and when he returned he held a big bowl in his hands full of Ferenc Gyurcsány badges. He ordered the maid to go out on to the other side of the cordon and into the crowd to distribute them. There was terror in the eyes of the girl but she did what she was told. I felt pitty for her. But then I saw how many are accepting the badges. Sure, they were disappoined, they had been hurt. Just outside the fence, in the street where folks were allowed to move freely a few cyclists stopped and asked the Captain if they could rest a while on his lawn. They were unhappy, too, and said Viktor Orbán, but at least his spokesman were owing them gratitude for having ridden the bicycles so far to get here.
-          Sure, make yourselves comfortable! – waved the Captain a royal gesture and added that they would get icy refreshments if they would only pin on the Gyurcsány badges.
They did.
-          Goddam FIDESZ! - murmurred the Captain.
I decided to chat with him a bit for the sake of keeping the business.
- Your son at that meeting surely made good points on them, I bet!
- Father’s son – declared the Captain with satisfaction, and his wife did the teacan hiss again.
- And where is your son now?
- Gone swimming. He’ll back soon unless one of these Felcsút gangsters behead him with their windsurfs.
We walked to the porch facing the Balaton to catch a glimps of Bókay junior swimming in the bay. We could only see two police motorboats sending private boats and yachts of gaping civilians away from the Orbáns’ piece of lakeside.
-          They act like they owned the whole Balaton and the lakepolice, too! – the Captain mumbled.
A small paddle boat was passing close to the shore. As they neared us, their words were conveyed to us by the water and we could clearly hear as the boy with the paddles said to the girl:
- No, that’s not the prime minister’s residence, although everybody thinks so. Hell it’s big, isn’t it! And how ugly it is. Look at those plasterworks! And stone lions at the gates! You piss yourself!
- And where do they get all the money from?
- Not by working, so much is certain. The old chap is always sitting there on the porch drinking, and money is just flowing in to him like that.
The Captain was boiling with fury, and I was immersed in taking a very close look at the glas in my hand.
      The Captain’s mobile phone started ringing. The distant splashes of the paddles and the misterious rustling of the willows accompanied the hurting melody of Für Elise. The Captain looked at the display, and before he answered the call he turned to me:
-          It’s Karcsi Szomor, boss of the guards. They always get him to call me when there’s some stupid crap. I am putting it on the loudspeaker so you can hear how shameless stateofficers have become since FIDESZ
He raised the phone to his ear.
-          This is the lowsiest secret service I have ever known. They are more pushing than a band of gipsies. Have I told you that in the old regime, my father used to fish at the end of the pier together with firt secretary of the Central Committee of the Hungarian Socialist Workers’ Party, János Kádár?
-          Yes, sir, you have, several times, in fact, and I would be glad to listen to this very exciting story again, but your son…
-          János Kádár insisted on putting the bait on his hook himself, but didn’t insist on a navy fleet staying in front of him! The sky wasn’t dark from flying formats and the flowers in front of my house were not stepped on by followers of the first secretary…
-          Sir! – Károly Szomor inserted politely -, your son was caught climbing onto the prime minister’s private yacht .
-          …back then there were no motorboats parading back and forth, there oil wasn’t spilled in the water, fish were not dying…
-          Sir, did you hear what I said? Your son…
-          Of course, I did! You said he touched the yacht of a fellow member of the club. Goodness me! A dryland rat like you are might consider this as a great offense, but amongst water people it is absolutely ordinary to hold on to a yacht for a little rest while swimming without being shot by the security staff.
-          There was no shooting, sir, but anybody attempting to near the prime minister without having been invited or scheduled for in advance has to be removed, if needed by exerting excess force.
-          What?! Orbán had my son removed by force?!
-          No, sir, the prime minister was not on the yacht.
-          Then a member of his family?
-          No, there wasn’t a single member of the Orbán family on the yacht, but let me mention that it is not their, but my and my staff’s competence to…
-          There was nobody on that shittanker?
-          There was. Three members of the government were having a discussion in the hulk when they heard steps of Borisz from above.
-          Three members of the government? I’ll never again let my son go swimming without a harpoon. I hope he had enough time to open the bottom valves before he was beaten up.
-          Very funny, indeed, sir!
Károly Szomor seemed to be losing selfcontrol.
-          Are you sure it was my son?
-          He wore a Gyurcsány badge on his swimming shorts.
-          Do you have any objection to his political views?
-          I was only mentioning this to prove it was him. I am not the least concerned with anybody’s political views as I have explained to you several times. And I have explained to you equally many times that I was in charge of guarding every prime minister’s security since nineteen-eightynine, regardless of him being right or left. As much as I am concerned they could have well been anarchists! And I will do the same in the future, as I do everything in my power to safeguard the lives of those who unexpectedly and disregarding all rules and regulations appear in the vicinity of the prime minister! Thus I am officially warning your son that he should stop using the prime minister’s yacht as lovenest!
-          Lovenest? What do you mean?
-          Sir! Borisz have used every yacht in the port for that, and he chose the Tóbiás today, in the belief that there would be nobody onboard.
The Captain kept silent for a moment.
-          Mr. Szomor! My son has introduced every girl he ever courted to his parents without the least bit of shame.
-          You’ll have the chance to meet her in a second. She happens to be with Borisz and we are releasing them through the gate at this moment. I suppose he’ll walk straight home, wearing only swimming shorts.
The Captain now realised he was beaten. He was literarly broken. His voice got soft.
-          Can you tell me who she is?
-          Her name is Ildikó Orbán, sir. She’s recently arrived from Felcsút, and she is a niece of 4th grade to the prime minister.
Ten seconds later the young couple was standing there, and Borisz declared they were in love and were going to marry.
      It was a sad, on the other hand happy and loving dinner. I had a sqeezing pain in my heart whenever a looked at the beautiful, nice and smart Ildikó, while I was also moved by their desperate and naive love that filled my heart with harmony. The constant stress was gone from Klára’s face, her features smoothed and the ageless beauty was just unstoppably pouring out of her. She seemed happy, and I suspected this was first occasion in a very long time. The Captain raised the topic of politics only once.
-          Well,… I don’t know… ehm… would you feel like giving speeches…throughout the country… or… well…
-          I don’t think I stay in politics any longer, Dad!
The Captain took a long look at the piece of meet on the tip of his fork.
-          That’s what I thought – he said at last, took the bit in his mouth and started chewing at it intensly.
The loving couple went for an evening sailing. This time they took the Bókay yacht that was called Éliás. The Captain, his wife and I sat out on the porch for an evening wine sipping. On the side facing the lake. It was getting dark, the distant buzz of families on vacation ceased, and the cyclists on the lawn went asleep. Somebody nearby was playing a guitar with heartbreaking slowness and passion. The maid asked the Captain if she should have switched on the spotlights and running light around the Gyurcsány picture.
-          We’d better leave it tonight, Margit – he answered deeply in his thoughts.
-          Yes, sir!
-          Well, not why you would think! – he turned to us. – I am not stopping to support him. I just think he can have his rest tonight.
As if the wine, the soft Balaton evening and the slow guitar melody had turned the Captain even more talkative than he usually was.
-          Let Hope of the Country rest tonight. Everybody knows who he is anyway. But who am I?!
-          You’re a lovable man! – Klára replied.
The words didn’t come patheticly from her lips at all. The Captain carried on:
-          Now that the lights of Ferkó are dimmed and my son is engaged to an Orbán girl, I am nothing more than what that kid in the boat said I was. An old chap boosing on his porch while money is flowing in on itself.
-          You’re a smart man with a perspective and handsome, too. And you’re still young! – Klára insisted.
-          Bullshit! I need to get a job.
Klára’s voice was trapped by happiness.
-          That… that’s great, darling! You’re making me happy! And either this way or that, I will always love you. But you know it is difficult for a woman to respect a man who does nothing in the world.
As if everything had smoothed out in a single moment between and around them.
      Sounds of nearing steps were closing in from the promenade. The Captain stood up, took a couple of steps in the direction and was gazing into the dark. Two dark silhouettes stopped at the gate, with another two not far behind.One of the two at the gate cleared his throat. As he began to talk I recognised the voice of the prime minister.
-          Good evening, Captain! I was wondering if there is something wrong with the Gyurcsány picture?
-          No, there’s nothing wrong with it! – the Captain responded hospitally.
-          Then why aren’t the lights on?
-          I wasn’t in the mood today.
-          This is Mr. Sarkozy senior beside me, father of the French ministerpresident, and would very much like to see it.
-          Mr. Prime Minister, just a moment, please! Margit!
In a short while the Gyurcsány picture was flooded with light and its eyes were flashing red. It shed light on the entire yard, all the way until the residence of the prime minister and even on a bit of the promenade.
-          Thank you, Captain! – the prime minister said -, and would you mind keeping it on, please!
-          I beg your pardon, mister? – the Captain asked shocked.
The dark silhouettes started walking on on the promenade, and the prime minister responded while walking away:
-          It’s easier to find my way home.
 
 
Adaptation of Kurt Vonnegut’s „The Hyannis Port story” from 1963.
Zsolt Berta
 
Backtranslation from Hungarian to English by Tamás Kocsis.

Szólj hozzá!

Címkék: windows berta zsolt nyílások kurt vonnegut cover

A hegyek

2011.03.06. 11:48 Berta Zsolt Amondó

A hegyek

 
Felhágni készülök a hegyre. Szemügyre veszem,
ahogy idegen épületeket is, mielőtt hagynám, hogy elnyeljenek.
Ez itt egy bazi nagy hegy, mögötte talán a bátyja, a mögött meg az apjuk, ki tudja.
S köztük anyjuk és húgaik, a völgyek. Hullám-hölgyek.
Nálam van a bicskám, a zsákomban egy termosz jó boros tea, sült hús, kenyér.
A hegy néma. Nem dobálózik a szavakkal, jobban tudja,
mit akar, mint én. Felőle megpróbálhatom, ő elbír, arra mérget vehetek.
Kicsit fázok, az imént szálltam ki a meleg autóból (néztem utána,
ahogy elhúz a szerpentinen, s magával viszi a társadalmat. Talán
meggondolnám magam, ha visszakanyarodna.)
Összehúzom a kabátomat, sapkámat a fejemre teszem.
Jól teszem, nem fázom. Bakancsom fitymálja a havat. Majd rájön.
Ujjammal megfenyegetem a hegyet, vállat von, elfordul.
Na gyerünk! Biztos látok majd szarvast, vaddisznót, Michelin gumit.
A fák utat nyitnak előttem, s hátamat bámulják, ahogy távolodom én,
a szerencsétlen gyökértelen.
Ropp-ropp, figyelmeztet a hó lelke, amint kitaposom testéből.
Majd repülök a kedvedért, jó?
A szél körültáncol, megvizslat, a kabátom alá is bebújik, de ő sem talál érdekesnek, faképnél hagy. Egyedül vagyok, de nem ám csak hogy egy van itt emberből (én),
hanem úgy is érzem. És magamat kicsinek.
A hegy szeme sarkából figyel, na nézd csak, elindult a hencegő kis porszem!
Nem vagyok porszem, ember vagyok, s ha akarlak, elhordalak, nagy melák!
Nana!
Aki beszél, az nem üt. Tudom én ezt, örülök, hogy szólt hozzám a hegy.
Ő is tudja, elmosolyodik, ahogy idegenre, de nem bitangra illő.
Többre most nincs ideje, felhők érkeznek nyugatról, azokat kell fogadnia.
Mosolyát fejedelmi menlevélként magam elé tartva kanyargok az ösvénnyel,
érzem, már megtűrnek itt.
Kicsit megpihenek. Mellém telepszik egy nagy, öreg, mohos szikla, köszön,
én visszaköszönök, falatozunk. Nézzük magunk alatt a völgyet. A nagynéném,
mondja a szikla, s emeli rá a termoszt. Isten éltesse, mondom én.
Int utánam, majd elnyúlik kényelmesen, böffent egyet, s már alszik is.
Ropp-ropp, mondja a hó lelke, áttöri magát bakancsom bőrén, át zoknimon,
s meleg lábamhoz bújik. Na jó, viszlek magammal. A hegy bólint.
Bőre szép fehér, egészséges, csak itt-ott szabdalják sebek, piros fazék, ezüst dísztárcsa,
Ford.
Lövés dörren, ijedten megtorpanok. A hegy izgatottan körülkémlel. Nézek fel rá,
hátha megmondja, mit lát. Vasárnapi vadászok, szól keserűen, nem eszik meg,
amit megölnek. Újabb lövés, majd még kettő.
Elérem a puskásokat, megyek velük a vérnyomon. Látok szarvast. Halottat.
Így is szebb, mint a dagadt, pálinkaszagú vadászok, akiket lefényképezek,
és ők is engem a halott szarvassal.
A hegy szomorú. Vigasztalom, dúdolok neki halkan, segít a hó lelke, ropp-ropp.
A völgy rámmosolyog, ahogy rokon barátjára szokás, a hegy int nekem, én visszaintek.

Forgatom számban a szokatlan bizonyosság ízét. Most tudom, ki vagyok.

Szólj hozzá!

Címkék: a zsolt hegyek berta

Barlangrajz

2011.02.26. 18:22 Berta Zsolt Amondó

Barlangrajz 

Már harmadik éjszaka nem tudott aludni. A horda összebújva szuszogott, hortyogott körülötte, rajta és alatta, ő meg csak bámulta a pislákoló tűz fényében azt a folt- és repedéshalmazt a barlang falán. Elfáradt a vadászatban, a szokatlan húsbőség is álmosította, mégsem tudta levenni szemét a bölényről. Mert az ott... kétségtelenül egy bölény. Épp olyan, amilyenből ma kettőt ejtettek.

        Bölény – mutatta a többieknek, de hiába, csak nézték bambán a falat, nem értették, mit akar.
Őt azonban lenyűgözte a látvány. Hiába nyomta sziklányi súllyal az álmosság, nem tudott elaludni, épp úgy, mint amikor tudhatóan farkasfalka vagy medve ólálkodott a környéken. Türelmét vesztve felült, kezét kirántotta szomszédja háta alól. Zsibbadt tenyerébe pillantott, halvány, fekete csíkokat fedezett fel benne. A másik kezét is megvizsgálta. Zsíros, fekete korom borította az ujjait, a forró hamu alól kikotort húsdarabok nyoma. Felnézett a bölényre.
        Nem látják – dünnyögte maga elé –, csak én.
Halkan feltápászkodott, dobott a tűzre. Egy vékonyabb, lángoló husángot magával vitt a falhoz. Magasra emelte, mutatóujjával végigsimított az állat hátán. Az érintés nyomán halvány csík rajzolódott ki. Hökkenten vette szemügyre ujjbögyeit. Továbbhúzta a vonalat, a bölény tomporáig tartott ki a korom. A tűzhöz szaladt, bekormozta az ujját... a hátsó combig jutott el vele. Szaporán vette a levegőt.
   Az égő husáng lobbanva kialudt a kezében, a fekete csonkból vékony füstcsík szállt. Hunyorogva közelebb hajolt a bölényhez, a megszenesedett bottal folytatta a munkát. A vonal így vékonyabb, feketébb lett. Az álmosság elröppent a szeméből. A szíve hevesen vert, halántékában dobolt egy ér. Csakhamar teljesen körberajzolta a bölényt, de az egyik szarvánál nem talált sem repedést, sem foltot, aminek nyomán haladhatott volna. Hátrább lépett, bámulta az eredményt, izgalma alig csillapodott valamelyest. A fekete kontúrok határozottan megmutatták a fejét lógató bölényt. Sokáig nézte a képet, lassan nyugodott csak meg, és a nyugalommal visszatért három napos álmossága is. A barlang szájában vibráló őrtűz fénye megváltozott. Odafordította a fejét... az őr a barlang bejáratában állt. Visszabotorkált a helyére, lefeküdt, onnan nézte elégedetten, boldogan a bölényt, míg el nem aludt.
   Homályosan érzékelte csak az ébredő horda mocorgását, az öregebbek barlangfüstös harákolását, a gyerekek visítozását, a nők zsivaját, a férfiak morgását. Kifáradt szervezete alvást parancsolt, a horda törvénye ébredést... egyelőre az előbbire hallgatott. A beálló baljós csend mégis arra késztette, hogy kinyissa a szemét. Azt hitte, magára hagyták... rémülten felugrott. A horda gyökeret verve, pisszenés nélkül bámulta a falat... csak egy csecsszopó gagyogott ostobán és tiszteletlenül. Közéjük állt, a bölényre (az ő bölényére) csak futó pillantást vetett, a horda tagjainak arcát leste, mindegyikét, de figyelmesebben a vezérét. Az éjszakai őrszem, megelégelve a várakozást, bejött az őrhelyéről, csatlakozott a bámészkodókhoz. A horda vezetője ránézett.
        Láttál?
Az őr bólintott, körülnézett... tekintete megállapodott rajta.
        Anog –és rá is mutatott a kezében tartott kihegyezett bottal.
A horda Anog-ot nézte némán. Ki csodálattal, ki közönnyel. Zavartan toporgott, kerülte a vezér tekintetét, csak futó pillantásokkal igyekezett kiolvasni belőle az ítéletet. Már megbánta, hogy engedett a buta késztetésnek. A vezér megnézte a bölényt még egyszer... bólintott.
        Jó – mondta, és egyik kezét szarvvá formálva a homlokához emelte.
De csak mutatóujját tartotta kinyújtva, kisujját begörbítette, mintha az a szarv letört volna. A horda zsivajogni kezdett, a gyerekek a bölényhez szaladtak, mindannyian csonka szarvára mutogattak. Anog a vezér jóváhagyó bólintása nyomán büszkeséget érzett, de a csonka szarv firtatása zavarba hozta és bosszúsággal töltötte el. Tanácstalanul nézte az immár befejezetlen bölényt, a meg nem rajzolt szarvat, repedés után kutatott, minek mentén meghúzhatja a hiányzó részt... de hiába. Pedig ő látta az ép szarvat... éjjel éppen ezért nem törődött a hiányával.
   A bölények az évnek abban a szakában vonultak át a síkságon. Igyekeztek felhizlalni magukat, hogy az év sanyarúbb időszakait átvészeljék. Amíg az utolsó bölény is át nem baktatott a síkságon, naponta vadászni mentek a férfiak. Anognak aznap nem vették hasznát. Szórakozottan figyelte a domb tetejéről a hatalmas csordát. A szarvakat nézte. Csak a falra rajzolt bölényre, az ő befejezetlen bölényére tudott gondolni.
   Este hússal megrakodva tértek vissza a barlangba. A nők kisebb darabokra hasogatták a húst, a parázsba dobták, a horda a tűz köré telepedett. Anog állt a bölény előtt, nézte figyelmesen, feszülten és türelmetlenül. A horda enni kezdett, de nem beszéltek közben, ahogy pedig máskor, főleg vadászatok után szoktak. Anog felfigyelt a csak csámcsogással tarkított csendre. Megfordult... a horda evett, de mindannyian őt nézték. Némán, várakozással. A vezér – ahogy reggel is – a homlokához emelte zsíros ujjait. Anogot feszélyezte a figyelem, ugyanakkor meg is akart felelni neki. Kihúzott a tűzből egy vékony kis ágat, megrázta, hogy kilobbanjon a láng, a füstölgő, fekete bottal a bölényhez lépett. Merőn bámulta a meg nem rajzolt vonalat, az ép szarvat, amit csak ő látott. Felemelte a kezét... meghúzta a hiányzó csíkokat. A horda boldogan felmorajlott. Anog lehajtotta a fejét és elmosolyodott. Kielégült fáradtság vett erőt rajta. Rogyadozó térddel ment a tűzhöz, szokott helyét kereste, ám a vezér vigyorogva, bólogatva egy nagy darab húst nyújtott felé és intett, hogy üljön az őt körülvevő idősebb vadászok közé.
   A horda evett. Mindannyian a bölényt nézték... míg el nem aludtak.
   A következő napi vadászaton Anog még haszontalanabbnak bizonyult. Nem törődött már egyáltalán a hússzerzéssel, csak figyelte szemét ráncolva a vonuló-rohanó csordát.
   Este, mielőtt a vadászokkal együtt bement volna a barlangba, odalépett ahhoz a kidőlt, belül már porrá korhadt fához. Nem törődött a nyüzsgő termeszekkel, markolt a barna porból, bele is köpött mellé a tenyerébe, vonalat húzott vele egy kőre. Míg a horda némán, őt figyelve evett, barnára színezte a bölényt, és korommal a szemét, száját is odakente. A horda már aludt, amikor nekiállt a második bölénynek, a bölénynek, amit nap közben álmodott meg. Ez a bölény felemelt fejjel, sebesen robogott a síkságon. Hajnalig dolgozott lázasan, izgatottan, de elégedetlen volt az eredménnyel. Kezét nem vezették repedések, vonalak, csak a fejében létező – nappal kint a síkságon vágtató – bölény képe. A horda mégis boldogan, nagy rivalgással fedezte fel reggel a szaporulatot.
   Következő nap alig állt a lábán, a szeme égett a kialvatlanságtól. Csaknem maga alá temette egy szíven döfött, elzuhanó állat. Este mégis nekiállt a harmadik, haláltusában földre rogyó bölénynek. A horda sokáig nézte, aztán lassanként, egyesével eldőlve elaludtak... ő megint hajnalig dolgozott.
   Öt éjszaka öt bölényt rajzolt, a hatodik estén azonban semmit, csak ájult álomba zuhant, miközben a horda a bölényeket bámulta. Másnap sem tudta folytatni, gyenge volt és fáradt. A hordát nézte, míg elaludt, azok pedig megint csak a bölényeket. Az én bölényeimet, gondolta jólesően.
   A harmadik tétlen alvással töltött éjszaka reggelén a többiekhez hasonlóan Anog is felmarkolta lándzsáját, de a vezér elé állt, megrázta a fejét.
        Jó vadász vagy – mondta, a falra mutatott, és kezével rajzoló mozdulatot utánzott. – De itt maradsz. Ha vadászol, sokat alszol.
   A vadászok elvonultak Anog mellett, volt, aki biztatóan, barátsággal pillantott rá, volt, aki közönnyel, s akadt, aki gyűlölettel.
   A nők kirajzottak a környékbeli erdőkbe, csak ketten maradtak a barlangban a gyerekekkel és az öregekkel. Kívül, a bejáratnál két, kihegyezett botját keze ügyében tartó felnőtt férfi ült, a nappali őrök. Anog zavartan, tanácstalanul toporgott, gyerekkora óta nem fordult elő, hogy a barlangban maradt volna a többi vadász nélkül. A gyerekek, az öregek és a két nő várakozásteljesen figyelték, tudták, miért parancsolta őt vissza a vezér. De Anognak nem volt kedve rajzolni. Az egymás mellett sorakozó bölények felé fordult... nem érezte a hatodikat parancsoló izgalmat. Az egész napot heverészéssel töltötte, csak kétszer szakította meg a henyélést, míg kedvét töltötte az egyik nőstényen, akiről addig mindig lemarta egy idősebb hím.
   Másnap ugyanazt cselekedte, mint előző nap. Megszemlélte az öt bölényt, aztán heverészett, kétszer meghágta a nőt. Este a tűzhöz ült, az öregek mellé, ahogy újabban szokott, de a vezér elzavarta. Arrébb húzódott, onnan halászta magának a megsült húsdarabokat.
   Harmadik este a vezér nem engedte enni. Elkeseredetten, gyűlölettel bámulta a bölényeket, tudta, mi lenne a dolga, de képtelen volt nekilátni, nem támadt fel benne az izgalom. Vadászni akart a többiekkel.
   Fel-alá sétálgatott a barlangban a gyerekek és öregek között, akik ügyet sem vetettek rá. Unatkozott. Fölöslegesnek, haszontalannak érezte magát. Az egyik gyerek fogott egy megszenesedett fadarabot... a sziklafalhoz ment vele. Anog érdeklődve figyelte a hátán a nagy, fenyőfa formájú anyajegyet. A gyerek kaparászott valamit, aztán eldobta a botot és nevetve elszaladt. Anog megnézte, mit csinált. A falra rajzolt embernek pálcika lábai, pálcika kezei, pálcika törzse volt és nagy, kerek feje. A kezében pálcika lándzsa. Anog letérdelt, úgy szemlélte döbbenten a figurát. Ember! Újra elfogta az izgalom. Felugrott, kormos botokat és korhadt faport gyűjtött, odaállt egy nagy darab üres fal elé. Még akkor is megszállottan  rajzolt, amikor a vadászok megérkeztek. A vezér megállt a tűz mellett, mosolyogva nézte a már kész, vágtató bölénycsordát és mögöttük a zöld mohával felkent hegyeket. A nők sütni kezdték a húst, a horda izgatottan letelepedett. A sziklafalon a bölények oldalában és mögött egyszer csak lándzsás vadászok jelentek meg. Futottak az állatok mellett, kihegyezett botjaikat döfésre emelték. A hordán izgalom futott végig és egyre erősödött. A gyerekekés a nők, akik még soha nem láttak vadászatot, kiabálni kezdtek. A férfiak felugrottak és hörögve-morogva lándzsájukat rázták.
   Anog kimerülten fejezte be a munkát. A tűzhöz ment, a vezér intett neki, hogy egyen. A szíve hevesen dobogott és büszkén húzódott oldalra a hatalmas húsdarabbal, hogy a horda zavartalanul szemlélhesse a bölényeit… a horda bölényeit.
   Anog nem vadászott. A bölények elvonultak, beköszöntött a tél, de neki az erdőket sem kellett járnia a többiekkel, hogy nagy szerencsével szarvast, őzet, nyulat ejtsenek. Nem kellett már minden nap rajzolnia sem. Előbb-utóbb mindig előállt valamivel, a vezér és a horda tudta ezt, szívesen vártak rá, csak úgy barátságosan kötözködve nógatták esténként, hogy rajzoljon. Kikövéredett. A nő, akiről azelőtt mindig lemarta az a vadász, már minden éjjel az ő vackán hált, és nem merészelt senki a közelébe menni. Jutott Anognak meleg szőrme, hús és só bőségesen, karmos nyaklánc és rangos hely a tűznél. Gyakran kísérte el a vadászokat, de lándzsát nem vitt magával, csak szemlélte az eseményeket, a hegyeket, az erdőt, a síkságot. A barlang falát lassan megtöltötte mindaz, amit odakint látott... amit a barlangban maradottak nem láthattak volna soha.
   A bölények felbukkantak, továbbálltak, újra felbukkantak és újra továbbálltak, senki nem tartotta számon, hányszor már. A vezér megöregedett, meggyengült, új vezére lett a hordának, fiatal, erős. Soha figyelemre se méltatta a horda nagy tiszteletben álló rajzolóját. Szólni is csak egyszer, hosszú idő múltán szólt hozzá.
   Anog a tűzbe nyúlt aznapi első falatjáért, mire a vezér a kezében tartott bottal nagyot csapott a kezére, hogy szeme könnybe lábadt a fájdalomtól.
        Nem vadásztál! – mondta a vezér, és rá sem pillantva falatozott tovább.
        A rajzok…
        Nem lehet megenni.
Anog az öreg vezérre nézett, de az lesütötte a szemét, ahogy a horda többi tagja is. Anog megszégyenülten kullogott félre.
   Másnap reggeltől estig kedvetlenül, de makacsul rajzolt. Ügyetlen, sikerületlen képeket. A nők, az öregek, de még a gyerekek is fitymálva méregették, pedig az első bölénynél sokkalta jobbak lettek. A vezér egy pillantást sem vetett a falra és ugyanúgy elzavarta Anogot a tűztől, mint előző nap. Összezavarodva, félve húzódott arrébb a hordától. A nő, aki az első bölény óta a vackán aludt és az ötből egyedül életben maradt gyerek nem követték. Amikor a horda már aludt, egy nagyobb fiú lopakodott Anoghoz. Húst dobott az ölébe. A hátán fenyőfa formájú anyajegy.
   A vadászok reggel kivonultak. Sokáig nézett utánuk a sziklaperemről. Figyelte, ahogy egymás mögött lesorjáznak a hegyoldal kitaposott ösvényén és elkanyarodnak a füves síkság felé. Visszament a barlangba, előkotort egy rajzolóbotot (amiket jó ideje már méret, forma és fajta szerinti gondos válogatás után maga égetett meg a tűznél) és a falhoz állt vele. Elgondolkodva, lassan felemelte a kezét... szemét egyetlen pontra szegezte. Aztán eldobta a kormos botot. Kint az erdőben lándzsának valót tört, a barlang előtt éles kővel kihegyezte, a hegyet meg is égette, ahogy szokták, másnap reggel pedig a vadászok közé állt. Este evett.
   Hamar beleszokott a régi-új rendbe, de az az izgalom, amit azelőtt érzett vadászat közben, többé nem töltötte el. Kerített, futott, döfött, nem lassabban, nem gyorsabban, nem jobban, nem rosszabbul, nem többet, nem kevesebbet, mint mások. Megkülönböztető kövérsége is eltűnt... jó vadász lett ismét.
   Egy este a horda a tűz körül ült, némán evett. Nem beszélgettek, nem nevetgéltek, nem dobálták egymást a lerágott csontokkal, mint a régi vezér idejében, amikor még Anog rajzolással mulattatta őket evés közben. Csak táplálkoztak. Anog is új helyén, távol a vezértől, maga elé meredve tépkedett fogaival egy darab húst. Váratlanul bőrcsomag esett elé a földre. Jól tudta, mi van benne, ő maga készítette rajzolóbotjai, faszéndarabkái és bőrzacskókba töltött színezékei számára. Felpillantott, a fiatal fiú állt előtte, aki húst lopott neki kegyvesztése idején, és aki először rajzolt embert a barlang falára.
        Rajzolj! – mondta mosolyogva, hangosan.
Anog a vezér felépillantott, de úgy tűnt, az nem hallotta meg a fiút.
        Nem – mondta Anog halkan és folytatta az evést.
        Rajzolj! – ismételte a fiú.
Anog türelmetlenül intett a kezével.
        Menj innen!
De amaz nem mozdult, és már nyitotta száját újra, amikor Anogban hirtelen, magát is meglepve, felforrt a düh. Felugrott, megtaszította a fiút, ráförmedt,
        Menj innen, mert agyonváglak!
A vezér felnézett. Hideg pillantása nem Anogon, hanem a fiún állt meg. Az észre sem vette, csak ijedten, megbántva arrébb húzódott. Anog utána rúgta a bőrcsomagot, visszaült a helyére. De a mellette ülő öregember oldalba bökte, és bólintott,
        Rajzolj!
Anog meghökkent. A jobbján ülő vadász is megismételte,
        Rajzolj!
És egyre többen a hordából, egyre bátrabban makogták,
        Rajzolj, rajzolj!
Anogot gyengeség fogta el, de nem úgy, mint amikor elfáradt vagy beteg volt. Ez a gyengeség jólesett neki, mint hosszú vadászat után átfagyott lábának a tűz melege, vagy asszonyának álomba húzó ölelése. Szégyenlősen vigyorogva élvezte a kórust, fürdött a sosem érzett gyengeségben, a horda megbecsülésében. Este rajzolok, gondolta, nappal vadászok, ez így jó nekem, jó a hordának, így akkor jó neki is. Még mindig vigyorogva a vezérre nézett, aki kifejezéstelen arccal figyelte a jelenetet. Anog felállt, zsíros kezét a combjába törölte. A fiatal fiú boldog mosollyal ugrott a bőrcsomagért, felkapta a földről, Anog felé indult vele. A horda morajlott, izgatottan várták a régóta nélkülözött mulatságot. A fiú Anog felé nyújtotta a csomagot.  Háta mögött a vezér tűnt fel és egy husánggal hatalmasat sújtott a fejére... a fiú arcát még azelőtt elöntötte a vér, hogy a feje nekicsapódott volna a sziklának. A horda némaságba, mozdulatlanságba dermedt. A vezér körbehordozta tekintetét, és csak utoljára állapodott meg a lesütött szemű Anogon. Megragadta a mozdulatlanul fekvő fiú bokáját és a barlang kijárata felé vonszolta. Sötétvörös csíkot húzott a barlang sziklapadlójára, itt-ott agyvelődarabkák tarkították.
   Éjjel Anog eltűnt. Nyomai egyenesen a szemközti hegyoldal kisebb barlangja felé vezettek. A következő éjen már látni lehetett a belőle pislákoló fényt. De semmit sem számított, hol van. Akár van barlangja és tüze, akár nincs, egyedül nem lehet más, csak halott. Idő – nem sok idő – kérdése csupán. Figyelte a barlangjából kicsapó fényt a horda is, de mindenkinél jobban figyelte a vezér. Egy éjjel azonban hiába kereste az apró világosságot. Másnap is hosszú időt töltött a fény keresésével, és harmadnap is. Elégedetten böfögve fészkelődött alváshoz... de negyednap a tűz újra fellobbant. A vezér nyugtalanul és zavarodottan figyelte. Hisz nem volt vihar hosszú hetek óta, nem szerezhetett tüzet, ha egyszer az övé kialudt, hacsak… hacsak az övékből nem. Az őrtűz mellett ülő két őrre nézett. Lesütötték a szemüket, de csak úgy, ahogy mindig és mindenki lesütötte, mióta ő a vezér. Bement a barlangba, végignézte a horda tagjait. Csak néhány gyerek viszonozta a pillantását. Tüzet nyilvánvalóan vittek neki... de talán élelmet is. Nyugtalanul feküdt le. Nézte a falon Anog képeit. A horda szinte minden tagja nevetgélve ismerte fel önmagát valamelyik emberfigurában, de ő soha. A barlang falán sorakozó képek gyerekkora óta idegenséggel, félelemmel és gyűlölettel töltötték el.
   Hajnalban ébredt, kialvatlanul, fáradtan. Maga mellé parancsolt négy vadászt. A nap magasan állt, mire elértek Anog barlangjához. Vastag parázs izzott odabent a hamu alatt, úgy, ahogy életben kell tartani a tüzet, amikor magára hagyják. Anog sehol. Csak lerágott csontokat, sót, egy bőrzacskókban bogyókat és ivóedényt találtak. A barlang vastag porában lábnyomok... sokféle, nem csak férfiaktól, hanem asszonyoktól és gyerekektől valók is. A falakat elborították a rajzok, finomabbak, színesebbek, szebbek és beszédesebbek, mint valaha. A nyomok jól láthatóan a képek előtt néhány lépésnyire sokasodtak össze. A vezér vadászaira nézett. A képeket bámulták, majd – amikor megérezték a tekintetét – a földet.
        Menjetek haza! – mondta nekik a vezér.
Rezzenéstelen arccal figyelte a hátukat, amint kisorjáztak a barlangból és sietve nekiindultak az erdőnek. Felszította a tüzet, végigsétált a rajzok előtt. Kezében reszketett a hevenyészett fáklya fénye. Minden egyes emberfigurát tüzetesen megvizsgált. Térdmagasságban ügyetlen, gyerekkezekre valló rajzokat fedezett fel. A barlang teljes hosszában, Anog képei alatt sorakoztak. Négykézlábra állt, megnézte azokat is. Lehajtotta a fejét, bámulta maga előtt a port, benne a hordája lábnyomait. Aztán feljebb húzódott a barlang hátsó, lankás oldalán, elbújt a hatalmas, leszakadt sziklák mögé és várt.
   Két nő és három gyerek érkezett Anog barlangjához. Húst és egy nagy darab szőrmét hoztak.
        Anog! – kiáltozták a nevét.
        Nem lehet messze – mondta az egyik nő, és a lobogó tűzre mutatott.
A másik a levegőbe szagolt, bizonytalanul a barlang belseje felé hunyorgott, de aztán mindketten letelepedtek a tűz mellé és a képekre mutogatva nevetgéltek, neveket soroltak, megjegyzéseket tettek. A három gyerek egy kőhöz szaladt, Anog bőrzsákját húzták ki alóla, a fal mellé ültek, firkálni kezdtek.
   Anog kisvártatva megérkezett. Egyik kezében lándzsa, a másikban lapulevélbe csavart lép. A levél egy apró résén aranyszínű méz gyöngyözött át, a földre csöppenve szürke kis porgolyókká vált. Anog egyik arca megdagadt, törzsét, vállát és karját duzzanatok, méhek csípései borították. Megtorpant a tűz mellett, a levegőbe szagolt. A mézet a kölyköknek nyújtotta. Félt, mégis beljebb ment, hunyorogva fúrta tekintetét a barlang homályába. Lándzsáját maga előtt tartotta. A vezér, akinek szeme órák óta szokta a barlang sötétjét, erőlködés nélkül figyelte. Amikor Anog egészen a közelébe ért, nesztelenül kilépett a szikla mögül, és egyetlen döféssel szíven szúrta. Anog halkan, röviden nyögve rogyott a földre.
   A vezér lihegve, dobogó szívvel állt fölötte. Várt, de izgalma nem csillapodott. Megfogta Anog bokáját, a tűzhöz húzta. A két nő és a gyerekek egymáshoz kuporodtak, lehajtották a fejüket. A vezér nem nézett rájuk, leguggolt a tűz mellé, a lángokba bámult. Jó darabig nem mozdult egyikük sem. Akkor a legkisebb gyerek lassan elindult a barlang egy távolabbi zuga felé. Kezében Anog egyik rajzolóbotja. Hamarosan kaparászás hallatszott, ahogy szenes fa csúszik a sziklán. A vezér fogott egy lángoló botot és a lándzsáját, Anogon átlépve elindult a gyerek felé. Magasra emelte a fáklyát. Szemmagasságban Anog egyik képét látta, a többitől távolabb, külön, az előbb nem is fedezte fel. A képen a horda barlangjának sziklaperemén, a bejárat előtt ő maga állt, markában egy földön fekvő ember bokája, és az ember hátán fenyőfa alakú jel. Kicsit lejjebb, a barlangtól vezető ösvényen egy vadász gyalogolt, egyik kezében lándzsa, a másikban bőrcsomag. A vezér önmagát nézte. Sokáig, szó nélkül, mozdulatlanul. Aztán lejjebb engedte a fényt, hogy a gyerek rajzát is lássa. Hanyatt fekvő pálcikaember volt az, a mellkasából lándzsa meredt az ég felé.
   A vezér elhajította a fáklyát, megragadta a gyereket. A tűzhöz vonszolta. Felemelte a földről Anog rajzolózsákját, a gyerek kezébe nyomta.
        Menjetek haza! – parancsolta.
A barlang előtt gödröt kapart a földbe, beledobta Anog tetemét, földet hányt rá.
   Aztán maga is hazaindult. Nem leste az erdő zajait, nem figyelt mozgására, szagaira, mint máskor, csak gépiesen haladt előre. A lesben álló négy vadászt sem vette észre, csak mikor lándzsáik már a szívébe, májába, tüdejébe fúródtak.
   A hordának új vezére és új rajzolója lett. Fiatalok, erősek. A bölények felbukkantak, elvonultak és felbukkantak újra, nem tartotta számon senki, hányszor már.

Szólj hozzá!

Szavazati jog Twist Olivérnek?

2011.02.15. 12:00 Berta Zsolt Amondó

                                  Szavazati jog Twist Olivérnek?

 
Réges régen (egy távoli galaxisban), élve demokratikus jogommal, éppen szavazásra igyekeztem egy hölgyismerősöm társaságában. Főpolgármestert választott akkor Budapest.
   A házunkban lakó nyolcvanhét éves Rózsi néni szintén az óvodában kijelölt választókörzet felé tartott a koszos kis parkon át. Botjával kopogott a repedezett, gazos aszfaltsétányon. A lábának az égvilágon semmi baja nem volt, a botot kezdetben elhunyt férje iránti kegyeletből cipelte mindenhová magával. Az idők folyamán a kegyeletet praktikumra váltotta, s ezzel a pálcával vezényelte az útjába kerülő gyerekeket, kutyákat, sőt alkalomadtán renitens felnőtteket is. Ahogy utolértük a sétányon, ráköszöntünk. Felismervén, botját azonnal keresztbe emelte a hasam előtt, szavak nélkül is megállásra kényszerítve.
        Szavazni mennek? – kérdezte szigorúan.
Bár jómagam érzékeny vagyok kissé az indiszkrécióra, egy ilyen idős hölgy esetében hajlandó vagyok bizonyos engedményekre. Így hát beismertem a dolgot.
        Remélem, a Demszkyre szavaznak!
Ez bizony felszólítás volt, de figyelmemet elsősorban nem a kendőzetlen presszió ragadta meg. Tudtam, hogy Rózsi néni elhunyt férje a háború előtt cserkészvezető volt, a háború alatt pedig leventéket nevelt a haza javára. Eme információk, Laci bácsival való személyes ismeretségem, valamint ismereteim birtokában bizony az a prekoncepció alakult ki bennem, hogy a voksát jobb felé volt szokása leadni. Rózsi néni pedig országos ügyekben egész életében a férje véleményét tartotta mérv- és értékadónak. Így erősen meglepett, hogy Rózsi néni a balliberális Demszky Gábor úr mellett kampányol, s úgy gondoltam, most újabb leckét kaptam az élettől, ami a kellő tájékozódás nélküli véleménykialakítást illeti.
   Mivel Rózsi néni már önként kiteregette kártyáit, így nem éreztem tolakodónak, ha – csak hogy biztos legyek a dolgomban – megkérdem,
        Mért, Rózsi néni a Demszkyre szavaz?
        Persze!
        És miért? – forszíroztam tovább, mert a leckéből még nem tanulva, s még nem teljes egészében vetve le előítéletességemet, valami csalafintaságot sejtettem a háttérben.
        Hogyhogy miért?! Azért, hogy nehogy ez a balliberális csőcselék kerüljön megint hatalomra! Azért!
Áhá.
        Mert azt szeretné, Rózsi néni, hogy a balliberális oldal által jelölt Tarlós István helyett a FIDESZ-es Demszky Gábor győzzön? – kérdeztem a leghalványabb félreértés elkerülése végett szabatosan.
        Úgy van!
Nem voltak illúzióim, de azért rászántam tíz percet, hogy Rózsi nénit korrekt választói helyzetbe hozzam, s elmagyarázzam neki, ki kivel van. Hogy valódi véleménye és lelkiismerete szerint adhassa le voksát. Előadásomat egyre nagyobb gyanakvással hallgatta, majd megvilágosodást láttam az arcán, amit aztán mély megvetés követett. Botjával megbökte a mellkasomat.
        Nem hittem volna magáról, hogy ilyen orcátlan módon megpróbál visszaélni egy szegény öregasszony hiszékenységével! Szégyellje magát!
Azzal faképnél hagyott. A velem lévő hölgy elgondolkozva nézett utána.
        Ha tizennyolc év alatt nem lehet szavazni, akkor nyolcvan fölött mért lehet? – kérdezte véleményem szerint roppant tiszteletlenül és találóan.
        Azért nem mindenki hülye nyolcvan fölött – jegyeztem meg.
        Tizennyolc alatt sem – felelte.
        Hm. És a kettő között sem – gondoltam tovább – de felmerül a tiszteletlenség problémája, nem beszélve a dolog megalázó jellegéről. Egy élet végén egyszer csak alkalmatlannak nyilvánítanak, gondolj bele!
        Mért, a jogosítványt is szemrebbenés nélkül bevonják az idős emberektől, nem?
        Na jó, de az balesetveszélyes.
        És ha alkalmatlanok vezetik az országot, az nem? Szerintem az sokkal veszélyesebb, ráadásul milliókra veszélyes.
Néhány nap alatt megalkottam az új választási rendszert, amiről legközelebbi barátaim véleménye is erősen megoszlott.
        A megoldás – mondtam nekik – az értelmi szint alapján kiosztott szavazati jog. A tüdőszűréshez hasonlóan kötelezővé kell tenni az időszakonkénti IQ-vizsgálatot. Százhatvan fölött öt szavazati jog járna, száznegyventől százhatvanig négy, százhúsztól száznegyvenig három, száz és százhúsz között kettő, száz alatt pedig egy.
Nagy felhördülés támadt.
        Nem demokratikus! – mondták az ellenzők.
        Viszont ki vitathatná, hogy a legokosabb megoldás? – feleltem.
Azt nem vitatta senki.
        Nem vitatjuk – mondták –, de a demokráciának nem az a lényege, hogy a döntés okos legyen, hanem hogy a többség akaratát tükrözze.
        Akkor viszont ne keverjük a kettőt – feleltem –, s adjunk szavazati jogot a gyerekeknek is.
   Sok-sok idő múltán (tegnap, ugyanabban a galaxisban) azt hallom a tévéből, hogy esetleg bevezetnék a kiskorú gyermekek után járó szavazati jogot. Perkopp. És hogy azzal a szülő élhetne. Töprengtem egy sort, igyekeztem megérteni a szándék mögötti logikát, etikát, szükségszerűséget, bármit. Meglehet, itt a hiba nálam, de semmit sem találtam, ami indokolná, hogy a gyermekkel bíróknak több szavazati joga legyen.
   Talán az, hogy ők több életért felelnek? Ugyanilyen alapon lehetne a munkaadóknak is minden alkalmazottjuk után egy újabb vokslehetőséget adni. Akkor aztán nem lenne kecmec, egy-egy multicég tulajdonosi köre és a kormány több tíz- vagy százezer szavazattal bírna, s összességében rendelkeznének a magyarországi munkavállalók négymilliónyi voksával.
   Vagy ez egy jutalom, mert a gyerekesek már kitettek magukért, ami a társadalom újrateremtését illeti? Arra nem a családi pótlék és a családi adókedvezmény való? Arról nem beszélve, hogy aki gyermektelenül szavazni indul, éppen azért megy, hogy meggyőződése szerinti jobb körülményeket teremtsen az országban, ahol majd neki is kedve lesz gyermekeket nemzeni, nevelni. Neki miért lesz kevesebb (legjobb esetben is feleannyi) szavazati joga, mint a gyermekeseknek?
   És óhatatlanul (bizonyára demagóg módon) eszembe jut Rezső úr a 14 B-ből, aki öt kiskorú gyermekét, nemre, korra és politikai hovatartozásra való tekintet nélkül – tehát elfogulatlanul és demokratikusan – rendszeresen veri. Rezső úrnak hat szavazati joga lesz az én kettőmmel szemben. Igaz, a sarki ruhaturkáló kedves, mindig mosolygós, sokat dolgozó és hat gyermeket szeretetben nevelő tulajdonosnőjének meg hét. Abban a szuterénlakásban élő drogfüggő házaspárnak, akiket időnként lopáson kapnak a közértben, négy, és a hozzájuk nap mint nap társadalmi munkában kijáró addiktológusnak megint csak öt, mint Rezsőnek. A Rózsi néniknek csupán egy marad. Hacsak ki nem találja valaki, hogy az özvegyek örököljék házastársuk szavazati jogát. Persze csak ha becsületszavukra megfogadják, hogy az elhunyt meggyőződése szerint adják le azt a voksot, hogy a halottak az örökös forgásukkal nehogy balesetveszélyes járatokat fúrjanak a temetők földjébe. Na szóval, nekem ez így elég esetlegesnek tűnik.
   Talán a gyermekek jogaira gondolnak az ötletgazdák? Akkor miért veszik ki azonnal a kezükből a frissen kapott jogot? Mért adják át a döntés jogát a szüleiknek, éppen azoknak, akikkel egy tizenhat-tizenhét éves kölyök többnyire szinte semmiben nem ért egyet. Egyébként pedig egyet nem értésének vagy egyetértésének oka ugyanaz, a szülő nevelése. Aki például önálló gondolkodásra neveli gyermekét, és sikerrel jár, annak fia, illetve lánya jó eséllyel nem úgy szavaz, mint ő. Az ilyen szülők kedvére akarnak tenni, amikor szavazatot adnak a gyerekeknek, de mégsem adnak? A családi pótlék esetében jogosnak találnám az effajta okoskodást.
   Eszembe jutnak a választások során egyik szavazókörzetből a másikba átjelentkezők és az egy lakcímre négyzetméterenként tíz-húsz fős népsűrűséggel bejelentett voksolók. Az újra és újra orcátlanul elkövetett választási csalások tükrében természetes módon vizionálok egész seregnyi állami gondozott és árva gyereket örökbe fogadó hivatásos szavazókat. Amolyan tolvaj gyermekbandákat üzemeltető Faginokat, akik Twist Olivérek után járó szavazatokat árulnak nagy formátumú politikusainknak.
   Szóval fogalmam sincs, milyen alapon érthető vagy legalább vehető fontolóra a felvetett ötlet. Nekem simán csak baromságnak tűnik, amolyan kínkeservesen, unalomból, valamint ön- és létigazolás végett kiizzadott ötletnek.
   De ennek kapcsán újra felrémlett bennem az IQ alapú választójog. Töröljük el a korhatárokat, járulhasson az urnákhoz a népesség apraja-nagyja. Hadd firkáljanak a csecsemők is, az aggastyánok is. Így fel sem merülhet a tiszteletlenség kérdése, másodlagos, hogy a tisztelt szavazópolgár idős kora, fiatalságából eredő tapasztalatlansága okán, avagy eredendően (mondhatni gyárilag) hülye. A politikai számítás gyanúja sem merülhet fel (ahogy bennem bizony megint csak előítéletesen igenis felmerült a gyerek-fejkvóta ötlete nyomán), hisz nyilván egyik politikai oldal sem tartja magát hülyébbnek a másiknál. (Hiába állítják bizonyos orgánumok, hogy az egyik hülyébb mint a másik.)
   És hogy mi van, ha jómagam hülyének bizonyulok a vizsgálat során? Én vállalom. Egy csomó politikus vizsgálat nélkül is vállalja. Bár azt gyanítom, nem tudnak róla.

4 komment

Címkék: berta zsolt szavazati jog twist olivérnek?

Magyarok vagyunk vagy mi az isten!?

2011.01.30. 19:19 Berta Zsolt Amondó

 

                                    Magyarok vagyunk vagy mi az isten?!
 
Az alapkiképzés után, az új századomban írnok lettem, ami különleges, kivételezett helyzetet jelent. Az írnok mindig tudja, kit kell feltétlenül hazaengedni családi- vagy nőügy miatt, ki beteg, kinek halt meg valakije. Ezért a századparancsnok egy idő után nagyban támaszkodik rá, és általában hagyja, hogy ő döntsön helyette az eltávozásokat, kimaradásokat, szabadságokat illetően. Már csak azért is, hogy neki ne kelljen ezzel bíbelődnie.
   Semmi sincs és semmi nem történhet a laktanyában, ami a sorkatona szemében felérne a laktanya elhagyásával. Semmi. Tehát az írnoknak mindenki igyekszik a kedvére tenni. Az írnoknak nem kell szolgálatba járnia. A kifogásait, hogy miért nem vesz részt a gyakorlaton vagy az éjszakai lövészeten, soha, senki nem firtatja. Az írnok jóban van a laktanya más kivételezettjeivel, mint például a szakácsok vagy a stúdiósok, ezért azt eszik, amit akar, és akkor néz filmet, amikor akar. Az írnok bicskáját az elhelyezésen a lakatosok tökéletesre élezik, ruhacserekor neki mindig új nadrág és zubbony jut, és az írnok soha nem felsőágyas. A reggeli tornán sem kell részt vennie, mert míg a többiek a sötét hajnal farkasordító hidegében az udvaron szaladgálnak és gimnasztikáznak, addig ő az ágyakat ellenőrző ügyeletes tiszt elől bezárkózik a századparancsnoki irodába, s álmos fejét az íróasztalra hajtva édesdeden alszik még fél órát. Ha a reggelire sem térne magához, a kijelölt kopasz elhozza az étkezdéből az adagját. Az írnok disznóságait soha, senki nem jelenti. És még sorolhatnám. De mindehhez túl kell élni az első időszakot, mert amíg az írnok kopasz, addig az öreg írnok kényének-kedvének a kiszolgáltatottja, s a kiváltságokból csak kevés jut neki, viszont a munka egésze a nyakába szakad.
   Ennek megfelelően nappal a hétköznapi katonák hétköznapjait éltem, vagyis gyakorlatoztam, szolgálatot adtam, különböző hadászati és határvédelmi szakkiképzéseken vettem részt. Délután öttől pedig öreg írnokom, Matus Előd türelmetlenül elhadart oktatásában részesültem az előjegyzési napló vezetését, a szabadságlevelek kiállítását, heti kiképzési és takarítási terv elkészítését, havi zsoldok, étkezési pénzek, raktárkészletek, véradások nyilvántartását, és a fegyverjegyzéket illetően. És még sorolhatnám. Előd közben folyton az óráját nézte, már kimenőruhában toporgott felettem és minden kérdésemre azzal kezdte a választ,
             − Hát ez nem igaz, ilyen egy kibaszott hülye kopasz, hogy nekem mért mindig
                ilyenek jutnak?!
Elődnek családi-szociális okokból nem másfél évet kellett szolgálnia, mint nekünk, hanem csak egyet. Tehát egy hete még kopasz volt maga is, de mivel immár csak fél éve volt hátra, azonnal az „öreg” jelzőt akasztotta magára, nagyvonalúan kihagyva a második időszakot jelentő „gumi” titulust. Vagyis előttem még soha egyetlen kopasz sem „jutott” neki.
   Mielőtt elhagyta volna a laktanyát, ellátott azokkal a munkákkal, amiket neki kellett volna napközben megcsinálnia, aztán elsöpört. Hajnalig görnyedtem az íróasztal fölött, hogy aztán néhány órás alvás után fél hatkor tornázni induljak, míg Előd ugyanakkor megérkezve a századraktár zárt ajtaja mögött, a tiszta gyakorlók, törölközők és takarók megnyugtató biztonságában és melegében édes álomra hajtsa többnyire mata részeg fejét.         
   Kizsákmányolásom által keletkezett szabadidejét Előd kungfu- akció- és pornófilm nézéssel, csocsózással és rexezéssel, valamint a raktári készletekkel való sefteléssel és az étkezési pénzek sikkasztásával töltötte ki. A titoktartásomat egy-egy tubus bakancspucoló Bagarollal, tiszta törölközővel, konzervvel vélte megváltani, miközben nem győzte hangsúlyozni, hogy az ilyen ajándékokat csak különleges jóindulatának és főúri nagyvonalúságának köszönhetem, hiszen az, hogy írnokot csinált belőlem, önmagában is pofátlanul szerencsés fickóvá tett. Előd távollétében megejtett óvatos tapogatózásomra, miszerint vajon miként dobhatnám el magamtól pofátlan szerencsémet, századparancsnokunk határozottan nemet mondott.
              − Mi a fasz…?! Ez nem kívánságműsor, bassza meg! Ez parancs!
   Így hát nem volt mit tennem, vártam, hogy kiteljen az időm, s nyakamba szakadjon mindaz a jólét, amit rabtartó gazdám oly felhőtlenül élvezett.
   Ahogy kiokosodtam a katonai adminisztrációban, Előd már néhanapján sem nézett a körmömre, s bár hivatalosan ő maradt a századírnok, hamarosan a magam hatáskörében döntöttem a kimaradásokról, eltávozásokról, szabadságokról. Minden egyes pénteken elkéredzkedtem magam is, de Előd sosem engedett el.
          − Mindkét írnok nem lehet távol, kopasz! − felelte és röhögött. − Majd a jövő
             héten.
De a jövő héten mindig ugyanezt mondta. Úgyhogy egy idő után magam elengedtem magamat. Sok üveg pálinka és sok csík cigaretta, valamint egy tavalyi Bíró Ica falinaptár fejében beszereztem egy szabadságlevéltömböt és egy körletelhagyási könyvecskét, s azontúl ezek segítségével elhagyogattam a laktanyát. Ha nagy ritkán létszámellenőrzés volt, akkor a folyosón felsorakoztatott álmos, egyforma pizsamás század egyik előre megbízott tagja a saját és az én nevem hallatán is beüvöltötte, hogy „jelen”.
   Egy hétfő hajnalon hétvégi eltávról érkeztem vissza. A század folyosóján megálltam az alegységügyeletesi asztal mellett, és kiraktam rá a töltött csirkét és a pálinkásüveget. Nyisztor szakaszvezető meghúzta az üveget, és felém nyújtotta. Aztán letépte a csirke egyik combját. Beleharapott, és csámcsogva közölte,
    − A Matus keresett éjjel. Látta, hogy üres az ágyad.
Ez kellemetlenül ért és meglepett. Előd minden hétvégén hazament és (külön engedéllyel) csak hétfőn délelőtt érkezett meg.
   − És mit mondtál neki?
   − Hogy a műhelyeknél zsugázol. Nem szólt semmit, de láttam, hogy nem hiszi el.
Halkan óvakodtam be a körletbe. A szokásos lábszag, szellőzetlen bűz és horkolás közepette óvatosan settenkedtem a sötétben az ágyam felé, de egyszer csak felgyulladt a villany. A kapcsoló Előd ágya fölött volt.
   − Miből lesz a cserebogár!
Végigmért a kimenőruhámban, aztán lekapcsolta a lámpát.
 Attól kezdve kiterjesztette rám a maga kiváltságait. Az írnoki munkára való hivatkozással minden gyakorlatról és kiképzésről kimentett, és vitt magával csocsózni, tétlenül heverni a lógósok rejtekhelyein, enni a konyhára, kávézni a kantinba. (Nem beszélve a stúdióban zártkörűen működő videofilm klubról, ahol olyan alapműveket tekinthettem meg, mint például a Delta Kommandó, Chuck Norris-szal a főszerepben.) Előd jóindulata és kedvessége elfeledtette velem a korábbi sérelmeket, összebarátkoztunk. A kopasznyúzó, önző, kapzsi, lusta és élvhajhász fickó egy csapásra ügyes, kedves és intelligens sráccá vált, aki úgy boldogul, ahogy tud. Megértettem, hogy velem szembeni gonoszsága tulajdonképpen csak atyai szigor, s a nevelésem része volt. Hogy ez bizony a hadsereg, vagy ha úgy tetszik, az élet törvénye. És én kibírtam, megfeleltem, beavatott harcos lettem, akinek jogai vannak! Előd még azt is megengedte, hogy rendes papírral hazamenjek hétvégenként, feltéve, ha minden munkát elvégeztem.
   Karácsony előtt nem sokkal egy este Előd, én és egy nememlékszemkicsoda kimenőruhát öltöttünk, felszálltunk a buszra, és a város felé vettük az irányt. A Szalma téren a Nefelejcs bisztrót választottuk. Leültünk a piros műbőr stokikra a kör alakú presszóasztalok egyikéhez, s megkezdtük az úgynevezett szórakozást. A szórakozás előrehaladtával egyre érzelmesebben, egyre hangosabban beszélgettünk. Elmondtuk addigi életünket. Bemutattuk családtagjainkat. Beszámoltunk legmélyebb szerelmünkről. Elmeséltük egy-egy nagy szégyenünket, amit még („isten látja lelkemet, drága barátom!”) soha, senki előtt nem fedtünk fel. A végére mi hárman lettünk a világon a legjobb barátok, annyira szerettük egymást, hogy azt már nem is lehetséges elviselni. Meghitt ordítozásunkat erőteljes csissegés zavarta meg. Körülnéztünk, ki meri félbeszakítani a mi legeslegdrágább barátunkat, hát látjuk, hogy az egész kocsma némán bámulja a magasra helyezett tévét. A pultoslány pedig egy széken állva éppen felhangosítja. Utcákat láttunk és tüntető tömeget, civileket és katonákat, fegyverteleneket és fegyvereseket. Lövések dörrentek, füstfelhők emelkedtek, vízágyúk lőtték a tüntetőket. Összeszorult a gyomrom, amint egy rohanó férfit géppisztolytűz lökött a falnak.
   − Mi a lófütty? − kérdezte bambán Előd. − Hol van ez?
   − Románia − felelte valaki −, Temesvár.
Némán figyeltük a csetepatét, nem sok kép volt, egy idő után azt a keveset ismételgették, amit már láttunk. A műsorvezetőtől megtudtuk, hogy más román nagyvárosokban is, Bukarestben is áll a bál, és hogy Romániában kitört a rezsim elleni forradalom és ez az egész Temesváron, egy magyar református pap ügyének kapcsán robbant ki. És hogy ebben a percben is tüntetések és harcok zajlanak országszerte és a Securitate emberei gyilkolják a népet. Egészen megilletődtem, s heves szeretetet öntött el a tüntetők és a forradalmárok iránt. Még a szemem is könnybe lábadt, amikor eszembe jutott, hogy bizonyára rengeteg magyar is verekszik a hírhedt román halálbrigáddal. De senki sem akadt a kocsmában, akire ne lettek volna hatással a látottak és hallottak. Előd lassan, lobogó szemmel felemelkedett, közel ment a tévéhez, majdnem aláállt, vigyázzba vágta magát, és magasra emelt állal csüggött a képernyőn.
   − Kurva románok! − csikorogta. − Rohadt Securitate!
Percekig állt ott, s amikor megfordult, az arca csupa könny volt! Száját kínlódva szorította össze, a szeme tüzelt, a keze remegett. Döbbent tekintetünkre így szólt,
   − Nem szégyellek könnyeket ontani, miközben magyar testvéreim odaát a vérüket
      hullatják a szabadságért és a függetlenségért!
   − Na, azért akad ott néhány román is! − szólt közbe egy hang.
Előd türelmetlen mozdulatot tett a kezével.
   − Nem az a lényeg! − és a magasba lökte öklét − Emberek! Fel romániai magyar
      testvéreink megsegítésére!
   − És a románokéra! − mondta ugyanaz a hang.
   − Nem maradhatunk tétlenek egy ilyen történelmi pillanatban! − folytatta Előd   
      felindultságtól elcsukló hangon. − Talán veszélyben a haza, veszélyben a nemzet!   
      Magyarok vagyunk vagy mi az isten?!
Egy új Előd állt előttem, egy lánglelkű harcos költő. Ragyogott a szememben, amint megismertem új oldalát, a hazáját, honfitársait és a szabadságot szenvedélyesen szerető és tisztelő ifjú hőst. Magam is meghatódtam, s velünk együtt hatódott meg az egész kocsma, az a néhány tucat ember, s mi bizonyosra vettük, hogy a többi kocsmákban is így vannak ezzel, s így vannak a kopott bérházakban és a lakótelepeken, a belvárosi tetőteraszos lakásokban és a villanegyedekben, és az éjszakai műszakokban és még a kórházakban is, és nyilvánvalóan egész Magyarország egyetlen nagy lángoló lélek, s hamarosan viharként zúdulunk át Erdélybe, hogy megvédjük véreinket!
   − Azonnal vissza kell mennünk a laktanyába, hátha riadót fújnak! − jutott eszébe         
      Elődnek, s már indult is.
   − Ne siessen olyan nagyon, harcos! − szólalt meg újra az a hang. − Épp most mondja a
      hadügyminiszter, hogy nem rendelnek el semmilyen fokú készültséget!
A tévé felé fordultunk, ahol is Kárpáti Ferenc közölte velünk, hogy folyamatos kapcsolatban vannak a román hadügyminisztériummal, a helyzet semmilyen szintű katonai mozgósítást nem igényel, mert az ottani események nem fenyegetik Magyarország területi épségét, s más veszély sem…
   Így hát maradtunk, s miközben a tévét néztük, még számtalan áldomást mondtunk és fogyasztottunk forradalmár testvéreinkért. Néhányszor meg is könnyeztük hatalmas nagy együvé tartozásunkat, s abban többször is megegyeztünk, hogy „magyarok vagyunk vagy mi az isten”.
   Nemesen emelkedett hangulatban indultunk vissza éjféltájban a laktanyába. Kint a Szalma téren katonai rendészek álltak elénk, igazoltatni akartak, mire Előd a nyakukba borult, testvéreknek és bajtársaknak nevezte őket, s kifejezte reményét, miszerint mi és ők majd vállvetve állunk a vérzivatarban, úgy védjük a szent magyar anyaföldet a mocskos román csizmáktól. Mire amazok − talán hogy annyira ne ragadtassuk el magunkat a nagy magyar testvériségtől − kitéptek a katonakönyvünkből egy-egy betétlapot.
   A laktanyát hatalmas felbolydulásban találtuk. Már este kilenckor harckészültséget rendeltek el. Teherautók motorja dohogott a telephelyen, a katonák hordták rájuk a felszerelést, a raktárak előtt fegyvert és lőszert osztottak. A tisztekért dzsipet küldtek. Még hogy nem rendeltek el készültséget!
   Amint a századosunk meglátott, magához intett minket. Előd vigyázzba vágta magát, s feszesen jelentkezett,
   − Százados bajtárs! Matus őrvezető harcszolgálatra jelentkezem!
A százados végigmért minket.
   − Maguk hulla részegek! Jó lesz, ha összeszedik magukat, mert dolguk van! Egységeket
      vezényelünk Battonyára, a román határ mellé. Minden századból húsz főt.
      Készítsenek egy listát! Első körben önként jelentkezőket válasszanak!
Előd összeverte a bokáit.
   − Százados bajtárs! A kopasz írnok bajtárssal együtt harci szolgálatra önként
      jelentkezünk!
   − Ne szórakozzon, Matus, maguk írnokok, itt van magukra szükség!
   − Ránk most a hazának van elsősorban szüksége!
A százados fújt egyet.
   − Készítsék el azt a listát! Most! Ez parancs! Magukat ne merészeljék ráírni!
   Míg én dolgoztam, Előd öles léptekkel mérte a folyosót, és szidta a románokat. Egyszer csak eszébe jutott a fegyvere és elviharzott. Hat teli tárral és mindkettőnk géppisztolyával tért vissza. Én közben körbejártam a századot, elkészítettem a listát. Tizenkilenc srác jelentkezett önként. A százados megvakarta a fejét, segítségkérően nézett Elődre.
   − Akkor egyet ki kell jelölni.
   − A huszadik én leszek, százados bajtárs! − jelentette ki Előd.
   − Nem, nem − ingatta a fejét a százados − magának itt kell maradnia, Matus, és a    
      kopasznak is. Örüljenek neki!
   − A kopasz már mindent tud, nekem meg kötelességem megvédeni a hazámat és 
      honfitár…!
   − Jobb, ha nyugton marad! Jó itt magának, higgye el! Ha odafajul a helyzet, ott majd
      nem papírgalacsinnal dobálóznak a románok.
Előd sértődötten nézett a századosra.
   − Százados bajtárs! Ragaszkodom hozzá, hogy felírjon a listára! A magyar haza, akinek
      annyival tartozom, s odaát a magyar szabadságharcosok mind ezt kívánják tőlem.
     Már megbocsásson, százados bajtárs, de… − és kacsintott szilajul −, magyarok 
     vagyunk vagy mi az isten?!
És mondta, mondta hévvel, szenvedéllyel, mígnem a százados a fejét csóválva, de beadta a derekát.
   − Hát jól van, Matus, ha ennyire akarja, hát legyen. Menjen Battonyára! Csak meg ne  
      bánja!
Felírtam a listára Elődöt, és gratuláltam neki. Fájdalmas, távolba révedő szemmel, gyenge mosollyal köszönte meg, homlokán már a hadba vonulók szomorkás felhője úszott.
   A névsort bezártuk az irodába, a százados meghagyta, hogy Előd vigye magával a hajnali gyülekezőre. Aznap mindannyian felöltözve, fegyverrel az ágyak mellett tértünk aludni.
   Négy előtt tíz perccel az alegységügyeletes körbejárt, és felébresztette a húsz önkéntest. Akkor már valamelyest kijózanodtam, de így még rosszabb lett. Folyamatos hányinger és fejfájás gyötört. Nem tudtam aludni, néztem, ahogy a tizedes a mozdulatlanul horkoló Elődöt rázza. Hiába.
   − Hagyd, majd én! − mondtam neki, s kikászálódtam az ágyból.
Felemeltem az asztal közepén álló vizeskancsót és ittam, aztán Elődnek is töltöttem egy pohárral. Az ágyához léptem, megráztam a vállát.
   − Előd! Ébredni kell!
Semmi. Kitartóan rázogattam és szólongattam vagy egy percig, mire magához tért. Zavaros szemein át bokszoló majmokat láttam a fejében.
   − Mi a fasz van? − kérdezte durcásan.
   − Kelj fel, indulnod kell!
   − Hova?
   − Az alakuló térre, a gyülekezőre.
   − Milyen gyülekezőre?
   − Battonyára kell mennetek, a román határhoz!
   − Kinek?! Nekem?!
Nyeltem egyet.
   − Tudod! Megvédeni a magyar hazát és szabadságharcos honfitársaidat.
Bambán és egyúttal dühösen meredt rám.
   − Na menj a picsába!
Visszafordult a falhoz, fejére húzta a takaróját. Tanácstalanul néztem a kezemben tartott pohár vizet. Megráztam Elődöt.
   − Ha nem mész le, megfenyítenek. Felírattad magadat a listára. Harckészültségben  
      komolyan veszik az ilyesmit.
Felült az ágyán, kiverte a kezemből a vizet.
   − Húzzál már innen, kopasz! Nem érted, hogy nem megyek sehova?! Én írnok vagyok,   
      baszki, nem tudod felfogni?
Azzal megint visszafeküdt.
   − De hát akkor hiányzik egy ember! Te meg felírattad magad a listára! Mint önkéntest.
­­­­Pár másodpercig mozdulatlan maradt, aztán hirtelen kipattant az ágyból. Szitkozódva kotorászott rendetlenül lehányt ruhái között, előhúzta a kulcscsomóját, átvágtatott az irodába. Egy perc múlva visszarobogott, és hozzám vágta a listát. Beugrott az ágyba, vadul csapkodva eligazította a takaróját és már alóla szólt ki,
   − Jó lesz, ha csipkeded magad, kopasz!
   Megnéztem a papírt. Előd a saját nevét vastag filctollal átsatírozta, és a névsor aljára odaírta az enyémet. Nem tehettem semmit.
   Hatkor gördült ki velünk a konvoj a kapun. Hasra vett géppisztollyal, az egyik Ural platójának legvégében ültem. Láttam, amikor a század reggelizni indult az épületünk elől. Integettek, hujjogtak felénk, Előd azonban épp csak odapillantott, és rögtön el is fordult.
   Már leszerelt, mire visszatértem Battonyáról. A románoknak eszük ágában sem volt megtámadni minket, egy puskalövés sem dördült el a közelemben. Nem is azért mondom.

3 komment

A Trogger házaspár szerencséje

2011.01.24. 11:38 Berta Zsolt Amondó

 

                                        A Trogger házaspár szerencséje
 
Frank Trogger világhírű zongoraművész. Nem túl korán és nem könnyen lett az, mert a megszokottnál később kezdte a leckéket. Ma New Yorkban, az Upper East Side-on saját tulajdonú luxuslakásban él, mely akkora, hogy – amint ő maga szokta mondani – kulaccsal kell közlekedni benne, mert mire az ember a konyhából visszaér a zongorához, újra megszomjazik. A huszonnégy emeletes házban a legfelső emelet az övé és családjáé. Feleségével, Sharon Maimitivel és négy gyermekükkel, két lánnyal és két fiúval élnek ott. Bejárónőjük, szobalányuk, komornyikjuk és szakácsnőjük is van. Pedig ha éppen nem a város egyik legjobb éttermében étkeznek, akkor többnyire ezek egyikéből hozatják az ételt. A szakácsnő jóformán csak a személyzetre főz, igaz, a reggelit is ő készíti. Lent a kapunál a márványlapos pult mögött kifogástalan modorú portás ül, aranygombos egyenruhában, fején tányérsapkával.
   - Örömömre szolgál, uram, hogy újra itthon láthatom. Mi újság Japánban? – szokta például kérdezni finom eleganciával, cseppet sem tolakodó, mégis bizalmas hangon, amikor Frank Trogger hosszabb távollét után betoppan a kapun.
Ebbe a mondatba már szinte a világ összes országát és kontinensét volt alkalma belefoglalni, kivéve az olyan barbár helyeket, ahol az egész államban nem akad zongora, vagy ha mégis, úgy azt a legutóbbi felkelés, polgárháború, faji zavargás vagy vallásháború alkalmával elpusztították. Hivatásos világutazó létére ilyen eseményeket Frank Trogger kizárólag a tévéhíradóban láthat, mert menedzsere és annak kiterjedt stábja jótékonyan megvédi az ehhez hasonló kalandoktól. Illetve látott ilyesmit egyetlenegyszer, tízéves korában, kilencszázötvenhatban, amikor az apja szívét a mellére szorított hegedűvel együtt átfúrta egy orosz géppuska lövedéke. Szisszenni sem maradt ideje.
   Frank Trogger felesége, Sharon a Hawaii szigetekről származó félvér szépség. Tahitiról elszármazó anyjától a Maimiti, míg a holland származású, Pearl Harborban állomásozó Jonathan Hendrix törzsőrmestertől a Sharon nevet kapta. Így lett a lányból Sharon Maimiti Hendrix. Öt nyelven beszél, az angolon kívül franciát, japánt, a polinéz őslakosok nyelvét, és egy kevéssé hollandul is ért. Csak a hollandot kellett tanulnia. Egyszer lett Hawaii, egyszer New York állam szépe. Nem sokkal azelőtt, hogy feleségül ment Troggerhoz, egy segélyszervezetnél helyezkedett el, ami felkelésekben, polgárháborúkban, faji zavargásokban és vallásháborúkban szüleiket vesztett gyermekek mentésével, rehabilitációjával és adoptálásával bíbelődött fáradhatatlanul. Négy gyermekükből kettő ilyen eseményekből kimentett árva. Egyikük egy afrikai srác. Az anyja fejét ötéves korában egy ellenséges törzs vérgőzös agyú felnőtt harcosa egyetlen nagyszerű mozdulattal csapta le. Macsétával, a kölyök szeme láttára. A harcos még csak fel sem szisszent. A srác apja nem tartózkodott otthon, mert a törzs többi harcosával egyetemben éppen látogatást tett egy szomszédos törzsnél. Kapákat és macsétákat vittek magukkal.
   A másik egy fehér kislány, az ő szülei orosz katonáknak szánt csecsen taposóaknára léptek, miközben sebesült kisfiúkkal, a lány öccsével karjukban szaladtak hazafelé a parkon át. Az akna a robbanás előtt halk, fémes hangot hallatott. Mintegy felszisszent.
   Frank Troggernak a bal lába Nasa fejlesztésű speciális titánötvözetből készült, és jobb szeme sem valódi, üvegből van. Amikor akár interjúkban, akár magánbeszélgetésekben felmerül ez, és ostoba emberek csapásként, balsorsként beszélnek róla, Frank nem fakad ki, nem dorongolja le az illetőket. Mindig szakít rá időt, hogy türelmesen közölje velük,
   – Ez nem csapás, ez áldás! – és tréfásan azt is hozzáteszi: – Ha fél szemmel a feleségem szépségének csak a felét látom, akkor a teljes szépsége egészen megvakítana.
   Nos, Sharon Maimiti a férje muzsikájába szeretett bele. Túl fiatalon lett szépségkirálynő, mint ahogy minden szépségkirálynő túl fiatalon lesz az. Ez bizony nemigen lehet másképp. Sharon okos nő volt, de mégiscsak túl fiatal, naív és tudatlan. A szívét jóképű, gazdag, kéjsóvár férfiak törték össze, akik nem teljesítették ígéreteiket. Akkor már New Yorkban lakott, egy koszos kis lukat bérelt nyolcadmagával a Queensben, csupa szomorú, csalódott, egykori megyei szépségkirálynővel. Már csak egy hajszál választotta el attól, hogy pincérnő legyen egy ócska lebujban, ahonnan aztán – azt mondják – nincs többé visszaút. Állt a kricsmi nagy üvegkirakata előtt, elmorzsolt még néhány könnycseppet, aztán rendbe tette az arcát, s belépett. Kora délelőtt volt, az ivó néptelen és büdös. Az üres kocsma bűze nem olyan, mint a teli kocsmáé. Nem meleg, nem barátságos, nem otthonos, nem hívogató bűz. Éppen ellenkezőleg, hideg, ellenséges, idegen, s mintha azt akarná világgá kürtölni, tűnj el innen, menekülj, míg nem késő! De Sharon egyelőre maradt. A pulthoz lépett, megszólította a csapost, aki egyben a tulajdonos is volt.
   – Három hónap próbaidő, heti nyolcvanöt dollár.
Sharon nem volt rutinos munkavállaló, nem tudta, hogy a hasonlóképpen kifosztott, kiábrándult, elkeseredett lányok gondolkodás nélkül, fásultan, lehajtott fejjel kell, hogy elfogadják az ilyen és ehhez hasonló ajánlatokat, vagyis a sorsukat. A tulaj rosszalló szemöldökráncolása közepette gondolkodni, számolni kezdett. Gondolatai közé egy zongora szívszaggató futamai furakodtak, s képtelenné tették a matekozásra. Felemelte a fejét, fülelt. A muzsikából a saját fájdalma, elhagyatottsága tükröződött vissza. De nem úgy, amilyennek Sharon látta, sárba taposott, ócska, mocskos holmiként, hanem fennkölt, tiszteletre méltó, szépséges érzelemként. Azt gondolta, aki így játszik, az már rengeteg kínt elszenvedhetett életében, s alighanem most sem boldog. Megfeledkezett a csaposról, annak kocsmájáról, a felkínált állásról, önmagáról, és a zongora hangját követve kiment az utcára. Néhány lépést kellett csak tennie, hogy elérje a nyitott, emeleti ablakot, ahonnan a zene szólt. Megállt alatta és lehajtott fejjel, elmerülten, sokáig hallgatta. A szíve zsibongott, a könnyei potyogtak. Amikor a zongora elhallgatott, felemelte a fejét. Egy kis iroda előtt állt, melynek üvegkirakatában néhány embert látott, férfiakat felgyűrt ingujjban, nőket egyszerű blúzban, szoknyában. A kezükben kávésbögrét tartottak, őt figyelték. Fáradt, nyúzott arcukon gúny nélküli, kedves mosollyal. Visszamosolygott rájuk, letörölte a könnyeit, s akkor egy papírra firkált felhívást pillantott meg belülről az üvegtáblára ragasztva. „Idegen nyelvet beszélő munkatársat felveszünk”.
   Azóta Sharon a világ minden részéből származó, forradalmakban, vallásháborúkban és egyebekben elárvult gyerekekkel foglalkozik. A fizetéséből kitelt, hogy tiszta, rendes környéken egymaga béreljen lakást. A férfiak közeledését elhárította, azt mondta magának, egyelőre. És szenvedélyesen megszerette a munkáját.
   Néhány évvel később betévedt egy lemezboltba. Találomra kotorászott a lemezek között. A pult mögött fiatal srác ült egy magas széken. Végigmérte Sharont, célzatosan feltett egy lemezt, és a lányhoz lépett. Egy zongora szívszaggató futamai hangzottak fel. A lány megmerevedett.
   – Fantasztikus zene, igaz? – kérdezte a srác bűvös mosollyal.
   – Mi ez? – kérdezte rekedten Sharon.
   – Frank Trogger. Havonta egyszer itt játszik a szomszéd csehóban. Volna kedved meghallgatni… velem?
Sharon elkérte a lemezborítót. Trogger arca nem látszott rajta, a zongora előtt ült, vállait mélyen leejtve a billentyűk fölé hajolt.
   – Feltétlenül! – válaszolta Sharon.
   Alig fél év múlva Sharon Maimiti Hendrix és Frank Trogger összeházasodtak. Frank karrierje meredeken ívelt felfelé, s házasságuk első három évében megszületett két gyermekük is. Úgy érezték, nincs náluk boldogabb ember a földön. És alighanem.
   Frank Trogger Magyarország fővárosának, Budapestnek tizennegyedik kerületében, Zuglóban született. A Gizella utca egyik földszintes bérházában lakott a szüleivel, egy szobakonyhás lakásban, ahol fürdőszobaként egy hokedlira helyezett lavór szolgált, a vécét pedig tizenkét családdal osztották meg az udvaron. Mind a tizenkét lakás az udvarra nyílt, minden lakás ajtaja mellett pad vagy székek álltak, ahova az emberek kiültek, és cigarettázás, krumplipucolás közben beszélgettek. Telenként a széngáz fullasztó szmogja ült a virágágyások és az apró veteményesek fölött. Akkoriban Frank Troggert Varga Ferencnek hívták, ahogy az apját is. Az öreg hegedült. Szépen, tisztességesen, de semmi több. Ivott is, ugyancsak tisztességesen. A közeli piacon trógerként kereste a piára és kenyérre valót, s a trógerek között egyedüliként birtokolta a Tróger becenevet. Szenvedélyesen és mindenekfölött szerette a muzsikát, és szent meggyőződése szerint a fia zseniális tehetséggel bírt ugyanezen a téren. Amikor a kisfiú öt éves lett, Tróger – a szomszédok legnagyobb mulatságára – beszerzett egy rozzant pianínót. Csak úgy röpködtek az udvaron a tréfás, gúnyos megjegyzések. De azért segítettek a hangszert leemelni a lovaskocsiról, s becipelni a sötét lakás sötét szobájába.
   – Ezeknek a fickóknak jegyezd meg a nevét! – dörögte Tróger –, és el ne felejts nekik képeslapot küldeni Párizsból, Londonból, Amerikából és Japánból és Ausztráliából és…
A kis Ferencet azonban cseppet sem érdekelte sem a zongora, sem a zene. A futball, Puskás Öcsi és az Aranycsapat érdekelte. Szenvedélyesen és mindenekfölött. Kortársaival naphosszat rúgták a rongylabdát és a port a szomszéd grundon. Tróger igyekezett rávenni a fiát a zongoraleckékre, de mindhiába. Erőltetni nem akarta. Tíz éves korában Ferenc már a közeli sportegyesületben játszott, és ügyesen bánt a labdával. De semmi több. Nem volt tudatában középszerűségének, hogy is lett volna? Szentül hitte, hogy szorgalommal és kitartással utolérheti Puskás Öcsi zsenialitását. Októberben Magyarországon kitört a forradalom, Tróger nagy, meleg szívét pedig átütötte egy orosz lövedék és milliónyi apró kis hegedűforgács. Szissz-szissz-szissz. A forradalmat – miután bátorságból és szabadságszeretetből példát, valamint ezek elmaradhatatlannak tűnő hozadékaként árvákat adott a világnak – leverték. Ferenc magára maradt az édesanyjával.
   A kisfiú egy időre elcsendesedett, majd a lövedéknyomos falak és lassan újjáépülő romok között élte tovább az életét. Focizott.
   Egy tavaszi napon, a serdülőcsapat mérkőzésén egy szerencsétlen becsúszás következtében három helyen eltört a lába. Reccs-reccs-reccs. Két orvos hat órás műtéttel rakta össze. A lábujjától a combja közepéig ért a vastag gipsz. Miután hazaengedték a kórházból, csak ült kint az udvaron, ölében a focilabdájával, és elkeseredetten bámulta hokedlire helyezett, begipszelt bal lábát. A szomszédok vigasztalták, megsimogatták a fejét, gyümölcsöt, csokit vittek neki. Azt mondták, ősszel már vígan rúgja majd a bogyót, és azt se fogja tudni, mi az a gipsz. Ferenc elhitte nekik, bizakodni kezdett, várt türelmesen. Unatkozott. Szerette volna, ha apja melléül, tréfálkozik vele, és hegedűjével mulattatja, mint azelőtt. Halkan dúdolni kezdett egy dallamot, amit Tróger játszott gyakran. Elmerülten forgatta, megcifrázta helyenként, ahogy az apja szokta. Elmosolyodott, felnézett… és elsötétült előtte a világ, míg a szemébe iszonyú fájdalom hasított. Az udvaron játszó fiúk egyike elhajított egy követ, kiverte vele Ferenc szemét, és ijedten felszisszent, amikor meglátta, mit tett.
   Magyarországon akkoriban nem lehetett üvegszemet szerezni, így Ferenc csupasz szemüregét fekete, bőrből készült szalag takarta.
   – Akár egy igazi kalóz! – mondta neki mosolyogva az anyja, s elfordult, hogy fia ne lássa az ő ép szeméből kicsorduló könnyeket.
   A szomszédok gyümölcsöt, csokit vittek neki, és azt mondták, fél lábbal tényleg nem lehet focizni, de fél szemmel lehet. Ferenc keserűen, de elhitte nekik. Néhány nap múlva bizakodni kezdett, s bár rettenetesen fájt a lába, nem szólt róla, csak várta türelmesen, hogy forrjon a csont.  
   Nyár vége felé, egy pénteki napon kellett először kontrollra menniük. A sebészorvos fogott egy fényes, ferde ollót, s kezdte lefejteni a gipszet. Ferenc sziszegett a fájdalomtól. Az orvos nem értette, miért, de ahogy előtűnt a láb, komorrá, gondterheltté vált az arca. Ferenc nem mert lenézni a lábára. Újra megműtötték. Aztán még egyszer, s végül – nem lévén más megoldás – térd alatt amputálták.
   Akkor már tavasz volt újra, a nap langymelegen pásztázta az udvart. De Ferenc nem ült ki, hiába rimánkodott neki az anyja. A sötét szobában feküdt az ágyon, nem akarta, hogy lássák a szomszédok, se gyerekek, se felnőttek. A focilabdát kivitette a szobából, hogy ne is lássa. Nem figyelte az idő múlását, nem érdekelte és fogalma sem volt róla, mióta fekszik ott. Úgy érezte, se dolga, se haszna nincs többé ezen a világon. Tizenkét éves aggastyán lett, meg akart halni.

   Erősen meglepte, amikor újabb – ki tudja, mennyi – idő elteltével unatkozni kezdett. Az unatkozás valahogy nem fért össze halálvágyával. Nem tudta, mit érez, aggastyán volt, de nem bölcs. Szeme a fal mellett elhagyatottan ácsorgó roskatag pianínóra tévedt. Felült az ágyon. Megfogta még sosem használt mankóit, remegő kézzel a hóna alá igazította őket, s ügyetlenül a pianínóhoz vonszolta magát. Leült az előtte álló hokedlira. Sokáig nézte a billentyűket, aztán óvatosan pötyögni kezdett.

8 komment

Címkék: berta zsolt a trogger házaspár szerencséje

Nyílások (K.V. cover)

2011.01.20. 14:33 Berta Zsolt Amondó

 

 
 
Nyílások
(K.V. cover)
 
Egyedi méretű nyílászárók beszerelésével keresem a kenyeremet. Főleg panellakásokban dolgozom, mert a szocializmus korában épített lakótelepeken egyetlen szabványméretű ajtót sem szereltek be. Feltehetően inkább a falat igazították a hiánygazdaság ötéves tervében előirányzott és kötelességtudóan legyártott egymilliárd ajtóhoz. Ugyancsak feltehetően ezek az ajtók azért nem szabványméretűek, mert egy egészen más szabvánnyal dolgozó baráti szocialista ország számára készültek, akik valamilyen okból utóbb visszamondták a rendelést. Talán Kína. Persze nem tudhatom biztosan, de csöppet sem elképzelhetetlen. Tehát, mint mondtam, főleg lakótelepeken dolgozom, de előfordul, hogy gazdagabb helyekre is eljutok. Például Balatonra, közelebbről Balatonbükkmakkra, ahol is a miniszterelnöki rezidencia található, vagyis csak amolyan nyári lak, s ahol az Orbán család szokott nyaralni gyerekestől, nagymamástól, nagypapástól, közeli és távoli rokonostól, esetleg barátostól. Én Pilispitypangon lakom. Azért látogattam el Balatonbükkmakkra, mert Bókay kapitány, aki Gyurcsány Ferenc feltétlen híve, azt hitte rólam, hogy én is az vagyok. Addig még sosem jutott eszembe, hogy Gyurcsány Ferenchez való viszonyomat átgondoljam, sőt az sem, hogy esetleg valakinek a híve lehetnék. Tehát mi is történt? A Pilispitypangi Civilek Egyesületének elnöke az egyik gyűlésükre meghívott egy céltudatos, politikai pályára készülő egyetemistát, nevezetesen Bókay Boriszt, hogy tartson előadást a FIDESZ disznóságairól. A srác valami baloldali ifjúsági szervezet országos elnökeként jelent meg. Ez a szervezet azt a célt tűzte zászlajára, hogy visszavezessék Magyarországot az Etikus és Demokratikus Alapelvek útjára, melyről a FIDESZ – hatalomra jutását követően – letérítette. Az Etikus és Demokratikus Alapelvek egyike a jövedelemadó azonnali drasztikus csökkentése volt. Ez a rész fergeteges tapsot kapott.
   Ahogy hallgattam, az az érzésem támadt, hogy a srácot nem érdekli jobban a politika, mint engem. Fáradtnak tűnt, a tekintete ábrándosan kószált ide-oda a teremben, s láthatóan jobban érezte volna magát valahol máshol. Igyekezett keményen, határozottan és céltudatosan fogalmazni, de csak annyira sikerült neki, mint egy kereskedelmi tévé riporterének. Érdekes dolgot is csak egyszer említett, amikor arról beszélt, hogy számtalanszor volt már alkalma együtt vitorlázni és focizni az Orbán család tagjaival. Hevesen leszögezte, hogy csak a jobboldali bérpropaganda hazug állítása, hogy Orbán Viktor jó focista. A valóságban annyit ért a futballhoz, mint muzulmán hívő a kolbásztöltéshez. És hogy az általa alapított felcsúti futballakadémia egy nagy humbug.
   Bókay Borisz szülei is eljöttek a gyűlésre Balatonbükkmakkról, hogy meghallgassák fiúkat. Az apáról lesírt, hogy roppant büszke a fiára. Bókay papa nagy gonddal nyírt körszakállat és –egyelőre számomra ismeretlen okból – tengerész egyenruhát hordott vagy valami olyasmit. Aranygombos kék kabát, fehér nadrág, tányérsapka. Az egyik kezében pipát tartott, amit akkor sem gyújtott meg, amikor a szünetben kiment az épület elé. Köpcös, napcserzett arcú fickó, nagy, elálló fülekkel, melyekből dús szőrcsomók meredeztek elő. Az arca víg kedélyű és barátságos. Egy roppant elégedett barnamedvére emlékeztetett, igaz, a medvék mindig úgy néznek ki, mintha mindennel felettébb elégedettek lennének. Később egy titkosszolgálati tiszttől megtudtam, hogy az Orbánok maguk közt Bókay urat Füles Mackóként emlegetik. Balatonbükkmakkon ugyanis szomszédok.
   Bókay feleségében azonban nem lehetett felfedezni semmi mackósat. Magasabb volt, mint a férje, s karcsú, gyorsmozgású. Láthatóan idegesítette a gyűlés, a tömeg, de a legjobban az, hogy a férje fiúk minden mondata után tapsolt. A srác mindennek elmondta Orbán Viktort és kalandor, haszonleső, korrupt sleppjét. Előadása után Czeffer Endre, a Pilispitypang és Környéke Vegyi és Háztartási Bolthálózat tulajdonosa emelkedett szólásra, akivel nekem egyébként ajtóügyben kellett beszélnem, ezért néztem be a gyűlésre. Czeffer Orbán párti konzervatív, így hát alaposan beolvasott a kölyöknek. Azzal kezdte, hogy egy ilyen kis balliberális csíra, akinek van pofája és gyomra a Global Marijuana March legalizációs piknikén betépett, zsíros hajú rasztáknak és hippiknek szónokolni, az ne ugasson etikáról, hiába mosakodott ki és bújt öltönybe azóta. És ennél csak durvábbakat mondott. Borisz nem kapta fel a vizet, simán csak zavarba jött. Az apja agyát viszont elöntötte a kaka rendesen, barna arca vörösbe borult, felállt és a Czefferéhez hasonló válogatott trágárságokkal válaszolt. Rá sem hederített, hogy felesége közben tengerészkabátja ujját rángatja.
   A civilnek hirdetett gyűlésnek ezzel vége is szakadt, a zavart tömeg oszlani kezdett. Odamentem Czefferhez, hogy végre szót válthassak vele egy ajtóról, amit én adtam el neki. Az ajtó egy hihetetlenül csiricsáré, giccses darab volt, aminek intarziáját, színeit és motívumait ő maga válogatta össze a cég honlapjáról. Viszont a legdrágább típus, amit valaha is rásóztam valakire, több mint kétszázezer forint. Czeffer mindenáron maga akarta beszerelni, mert így megtakaríthatott hatezer forintot. Rosszul szerelte be, a tok vízszintesen és függőlegesen is ferde lett, az ajtó így nem tudott becsukódni, ráadásul, amikor ki akarta bontani, hogy igazítson rajta, tönkretette a tokot, körülötte pedig teljesen leverte a vakolatot. A nappalija speciálisan kevert narancsszínben pompázott, amit nem tudott újra előállítani, ezért arra az álláspontra helyezkedett, hogy hibás terméket kapott, és ránk akarta verni az új ajtó és a nappalija teljes újrafestésének árát is. Még mindig bosszankodott az idősebb Bókayval való csetepaté miatt, ezért a neki szánt mérget is rám fecskendezte. Nem tudtam igazán higgadt maradni, ezért kissé emelt hangon újra elmagyaráztam neki, hogy ő a hibás és menjen a fenébe. Majd faképnél hagytam. Az idősebb Bókay azt hitte, a fia, az ő és általában az egész baloldal védelmére keltem. Elkapott a kijáratnál, megszorongatta a kezemet és hosszan biztosított elvbarátságáról. És arra kért, szólítsam kapitánynak. Nem fűlt hozzá a fogam, hát nem is szólítottam.
        Mivel foglalkozik, ember? – kérdezte.
Miután megválaszoltam, azonnal közölte, hogy régóta gondolkozik ezernégyszáz négyzetméteres balatonbükkmakki házában egy teljes nyílászárócserén, nem kis tétel, hatvannégy ajtó és negyvenegy nagy méretű ablak. Ezt a házat vízparti bungalóként emlegette. És hogy ugyan, ugorjak már le hozzájuk felmérni a dolgot.
        Rendben, kapitány! – válaszoltam, s igyekeztem jó viszonyt teremteni. – Ön talán tengerész?
        Nem. Bár egyik unokabátyám a rendszerváltás előtt a MAHART vezérigazgatója volt.
        Akkor talán egy balatoni hajón… esetleg a vízirendőrségnél szolgált?
        Úgy érti, az Orbánék magánflottájánál? Mert manapság így kéne nevezni őket. Egész nyárhosszat nincs más feladatuk, mint az Orbánék villája előtt grasszálni azokkal a bűzokádó motorosaikkal. Na, nem! Kilencvenhatban én voltam a Balatonbükkmakki Vitorlásklub Elnöke. Akkor ragadt rám.
A felesége, akit Klárának hívtak, halkan sóhajtott. Épp csak, mint amikor a teáskanna csőrét pedzeni kezdi a gőz. Még nem sípol, csak úgy susog. Azt hittem, a dolog komikuma feletti elkeseredésében tette, de mint később megtudtam, azért, mert a kapitány kilencvenhat óta nem csinált semmit. Azóta – bárki töltötte be éppen a tisztet – naphosszat csak Magyarország miniszterelnökeit, például Orbán Viktort és annak pártját szidta, mint a bokrot. De főleg Orbán Viktort.
   Így hát a nyár közepén a teherautómmal leautóztam Balatonbükkmakkra. Szerencsétlenségemre az Orbán család ezt a hétvégét szintén ott kívánta tölteni, s ezt az alkalmat ragadta meg arra is, hogy illusztris belföldi és külföldi politikusokat lásson vendégül. Egyúttal valami kormány melletti szimpátiatüntetést is szerveztek, az országúton százával láttam a párt színeibe, zászlaiba öltöztetett autókat. Akarattyáig ért a kocsisor vége, s rólam szakadt a víz a légkondi nélküli teherautóban. Onnantól négy órámba került, mire elértem Balatonbükkmakkot, négyszer forrt fel a hűtővizem, és hat titkosszolgálati ellenőrzési ponton haladtam át. Önkéntesek FIDESZ-címkés ásványvizet és jelvényeket osztogattak. Biciklisek és futók százával előztek meg. Dühöngtem és sajnáltam magam, amiért hétköznapi fickó lévén efféle kocsisorban kell araszolnom. De ekkor az előttem botorkáló autóban Navracsics Tibort ismertem fel. Biztos lekéste a nagy formátumúak menetét. Egy alkalommal, amikor éppen álltunk, egy férfi megállt az autója mellett és azt kiabálta a viszontagságoktól kissé bambán kibámuló politikusnak,
        Játszod az agyad, hogy együtt araszolsz a néppel?! Azt hiszed, bedőlünk az ilyen szar, demagóg demonstrációnak?! F..fej!
Azzal leköpte az állami szélvédőt. Egy másik helyen annyira leragadtunk, hogy mindketten kiszálltunk a kocsiból, nyújtózni egyet. Megragadtam az alkalmat, hogy tájékozódjak kicsit, s megkérdeztem tőle, hogy áll Magyarország szénája. Azt felelte, most már, a kétharmados felhatalmazás megnyugtató hátterével a FIDESZ magabiztosan tartja kezében az ország kormányrúdját, s minden a legnagyobb rendben lesz. Mi mást mondhatott volna egy overállos alaknak?
   Végül mégis elértük Balatonbükkmakkot. Az országút fölött kifeszített narancssárga molinón az állt, Magyar Polgár Piknik. A Szekfű utcát, ahol Bókayék laktak ( s ami valójában a vitorláskikötőt szegélyező sétány), a rendőrség és a titkosszolgálat lezárta, s nem is engedtek be. Felhívtam a kapitányt, megkérdeztem, hogy juthatnék be hozzájuk anélkül, hogy a titkosszolgálat szitává lőne. Felírta az autóm rendszámát és azt mondta, hamarosan visszahív. A parti kocsmák és büfék alig egy köpésre sorakoztak onnan. Már késő délután volt akkor, úgy döntöttem, bepótolom a kihagyott ebédet. Lacipecsenyést vagy halsütőt kerestem, bár tudtam, valószínűleg hiába, ilyesmit ma a Balatonon kopófalkával kell kiszagoltatni. Elhaladtam egy goffrisütő, egy hamburgeres és egy McDonalds mellett, végül egy pizzéria mellett döntöttem. Minden pizzát, de még az italokat is FIDESZ-es politikusokról és az Orbán család tagjairól nevezték el. A szalámis-pepperonist Kósa Lajos pizzájának hívták, a jeges kávét Szalai Annamária kedvencének. Ettem egy Orbán Viktort és ittam hozzá egy Lévai Anikót.
   A kapitány megcsörgetett, s ezúttal beengedtek. Előttem a lengyel kultuszminiszter hajtott be. Itt már véget ért a kikötő, jobbra tőlem a Balaton, balra villák. Bókayék „bungalója” közvetlen szomszédságban állt a miniszterelnök rezidenciájával. Annak kapuját fekete öltönyös, fülhallgatós, tagbaszakadt fickók őrizték, szigorú, gyanakvó, metszően hideg tekintetű harcosok. Mosolytalanul szemmel tartottak, míg kikászálódtam a teherautóból.
   A Bókay ház tényleg hatalmasnak tűnt, széltében csakúgy, mint fölfelé. Mind a négy oldalát veranda övezte. Egyik emeleti erkélyéről hatalmas Gyurcsány Ferenc képmás meredt a miniszterelnöki rezidenciára. A képet reflektorok vették körül, s egy futófény áttetsző csöve. A szeme helyén piros indexlámpák! Nyilvánvalóan elképedt tekintetemre a kapitány kacsintva így szólt,
        Egy kis emlékeztető, hogy ne érezzék magukat olyan fene nagy biztonságban!
   Aki kétkezi munkát végez, az jól teszi, ha tehetős környezetben meghúzza magát, mert sosem lehet tudni. Ennek megfelelően visszafogottan, szerényen és igénytelenül szoktam viselkedni ilyen helyeken. Úgy gondoltam, amilyen gyorsan csak lehet, lemérem a lemérni valókat, a katalógusból vagy a NET-ről kiválasztjuk a nyílászárókat és már ott sem vagyok. A kapitány azonban fontos vendégnek kijáró figyelemmel fogadott. Hellyel kínált, hűsítő italokat hozatott a szobalánnyal, meghívott vacsorára, sőt azt mondta, töltsem náluk az éjszakát és a másnapot is, egy kis vitorlázás esetleg, hm? Mivel már majdnem az estében jártunk, s ennyi nyílást felmérni több órát vesz igénybe, elfogadtam a meghívását, és másnapra halasztottam a munkát. Kiültünk az italokkal a verandára, de nem a Balatonra és a vitorláskikötőre néző oldalra, hanem a ház háta mögé, ahonnan a felső útra láttunk. Még mindig araszolt az autósor, a rendőrök a környező utcákba terelték a tömeget, kormányszimpatizánsokat és bámészkodókat.
        Látja ezt a sok töketlen marhát? – kérdezte a kapitány. – Csalódottak. Azt hitték, majd együtt grilleznek az Orbánékkal, meghívják őket vitorlázni, együtt focizhatnak a Megasztár új sztárocskáival meg a kormányszóvivővel. Hiszen rájuk szavaztak. De még az Orbán ház kéményeit sem láthatják. Ami a jóléti ígéreteket illeti, annyit kaphatnak belőle, hogy a kikötőben méregdrágán zabálhatják Orbán Viktor pizzáját.
Ekkor egy helikopter szállt el felettünk, s valahol a szomszéd kertben landolt.
        Vajon ki lehet az? – kíváncsiskodott Klára.
        XVI. Bendek! – felelte a kapitány. – Minimum!
Felpattant és egy nagy tállal tért vissza, amiben Gyurcsány Ferenc kitűzőket láttam. Utasította a szobalányt, hogy menjen ki a kordonon túl a tömegbe és osztogassa. A lány szemében rémület látszott, de engedelmeskedett. Sajnáltam szegényt. De láttam, hogy milyen sokan elfogadják tőle a jelvényt. Hát persze, csalódottak voltak, megbántották őket. A kerítés másik oldalán, abban az utcában, ahol szabadon járhattak a népek, néhány biciklista állt meg, s megkérdezték a kapitányt, lepihenhetnének-e a háza előtti gyepen. Ők is hőbörögtek, azt mondták, Orbán Viktor, de legalábbis a miniszterelnök szóvivője köszönettel tartozik nekik, amiért ilyen messzire elbringáztak.
        Heverjenek csak le! – intett nekik a kapitány királyian, s hozzátette, jeges frissítőket is küld nekik, ha hajlandóak kitűzni a Gyurcsány-jelvényt.
Kitűzték.
        Kurva FIDESZ! – morogta a kapitány.
   Azt gondoltam, csevegek vele kicsit, el ne illanjon a zsíros üzlet.
        Azon a gyűlésen a fia jól beolvasott nekik, az egyszer hétszáz!
        Az alma nem esett messze a fájától – szögezte le a kapitány elégedetten, mire feleségéből az a teáskannaszerű sóhaj szakadt ki.
        És hol van most a fiú?
        Úszni ment. Hamarosan visszajön, hacsak valamelyik felcsúti gengszter le nem fejezi a windsurfjével.
Átmentünk a veranda Balatonra néző oldalára, hátha megpillantjuk az öbölben úszkáló ifjú Bókayt. De csak két rendőrmotorost láttunk, amint éppen a civil, bámészkodó hajókat hessegették el az Orbánék partszakasza elől.
        Úgy viselkednek, mintha övék lenne az egész Balaton meg a vízirendőrség is! – morogta a kapitány.
A parthoz közel egy kis evezős csónak haladt, ahogy a közelünkbe értek, a víz közvetítésével jól hallottuk, amint az evezőket forgató fiú azt mondja a lánynak,
        Nem, nem ez a miniszterelnöki lak. De mindenki azt hiszi. Bazi nagy, mi? És milyen ocsmány. Azok a gipszstukkók, te! Meg a kőoroszlánok a kapuban! Be kell szarni!
        És miből van ennyi pénzük?
        Hát nem munkából, az biztos. Az öreg faszi folyton itt ül a verandán, iszik, és csak úgy magától dől hozzá a lóvé.
A kapitány majdnem felrobbant a dühtől, én pedig a kezemben tartott poharat vettem tüzetesen szemügyre.
   A kapitány telefonja megszólalt, a távolodó evezők halk csobogásától és a fűzfák titokzatos susogásától kísérve bántóan szárnyalt a Für Elise. A kapitány megnézte a kijelzőt, s mielőtt fogadta a hívást, hozzám fordult.
        Ez a Szomor Karcsi, a testőrök góréja. Folyton vele hívatnak fel, ha van valami baromság. Kihangosítom, hogy maga is hallja, mennyire elpofátlanodtak az állami alkalmazottak, mióta a FIDESZ…
A füléhez emelte a kagylót.
        Ez a legócskább titkosszolgálat, amivel valaha is dolgom volt. Tolakodóbbak, mint egy cigányzenekar. Meséltem már magának, hogy még a rendszerváltás előtt a móló végében az apám együtt horgászott az MSZMPKB első titkárával, Kádár Jánossal?
        Hogyne uram, már számtalan alkalommal, és szívesen meghallgatnám ezt a rendkívül izgalmas történetet újra, de most a fia miatt…
        Kádár János ragaszkodott hozzá, hogy a saját két kezével csalizza fel a horgát, de ahhoz nem ragaszkodott, hogy egy hadiflotta állomásozzon előtte! Az eget nem sötétítették el repülőkötelékek és a házam előtti virágágyást nem taposták szét a főtitkár hívei…
        Uram! – mondta Szomor Károly türelmesen –, a fiát tetten érték, amint felkapaszkodott a miniszterelnök vitorlására.
        ...akkoriban nem grasszáltak itt fel-alá a motorcsónakok, nem köpték tele olajjal a vizet, nem pusztultak a halak…
        Uram, hallotta, mit mondtam? A fia…
        Hallottam, hát. Azt mondta, a fiamat rajtakapták, hogy megérintette egy másik klubtag hajóját. Uramatyám! Lehet, hogy egy ilyen magafajta szárazföldi patkány ezt égbekiáltó bűnnek tartja, ám vízi emberek körében teljesen magától értetődő, hogy úszás közben valaki pihenésképpen kicsit belekapaszkodik egy hajóba, anélkül, hogy a biztonsági emberek sortüzet zúdítanának rá.
        Lövöldözésről szó sem volt, uram, de azt a személyt, aki hívatlanul, előzetes bejelentés nélkül igyekszik a miniszterelnök közelébe férkőzni, azt haladéktalanul el kell távolítani, akár erőszak útján is.
        Micsoda?! Orbán erőszakkal eltávolíttatta a fiamat?!
        Nem, uram, a miniszterelnök úr nem tartózkodott a hajón.
        Akkor valamelyik családtagja?
        Nem, a hajón egyetlen Orbán sem tartózkodott, megjegyzem, nem is az ő kompetenciájuk, hanem az enyém és az embereimé, hogy…
        Senki sem volt azon a szarládán?
        De igen. A kormány három tagja vonult félre megbeszélésre, mindhárman lent tartózkodtak a kajütben, amikor meghallották fentről Borisz lépteit.
        A kormány három tagja? Ezentúl csak szigonypisztollyal engedem el a fiamat úszni. Remélem, volt annyi ideje, hogy kinyissa a fenékszelepeket, mielőtt összeverték a tomfáikkal.
        Roppant szellemes, uram!
Úgy tűnt, Szomor Károly kezdi elveszíteni az önuralmát.
        Biztos benne, hogy az én fiam volt?
        Gyurcsány jelvényt viselt a fürdőnadrágján.
        Talán van valami kifogása a politikai nézetivel kapcsolatban?!
        Csak azért hánytorgattam fel, hogy bizonyítsam önnek, ő volt az. Engem egyáltalán nem érdekelnek senki politikai nézetei, mint ezt már nem egyszer említettem. Ahogy azt is, hogy a rendszerváltás óta minden miniszterelnököt én védtem, akár jobboldali, akár baloldali volt. De felőlem lehettek volna anarchisták is! És a jövőben is meg fogom őket védeni, ahogy mindent megteszek azok életének védelmében is, akik minden előírásnak fittyet hányva hirtelen és váratlanul felbukkannak a miniszterelnök közelében! Tehát hivatalosan felhívom a figyelmét, a fiának egyszer és mindenkorra fel kell hagynia azzal, hogy szerelmi fészeknek használja a miniszterelnök vitorlását!
A kapitány hangja elakadt.
        Szerelmi fészeknek? Ezt hogy érti?
        Uram! Borisz már a kikötő összes hajóját használta erre a célra. Ma a Tóbiást választotta, mert azt hitte, nem lesz rajta senki.
A kapitány néhány pillanatig hallgatott.
        Szomor úr! Az én fiam minden lányt, akivel valaha is járt, pironkodás nélkül bemutatott a szüleinek.
        Pillanatokon belül megismerkedhetnek vele is. Ugyanis a kisasszony Borisszal tart, épp most engedjük ki őket a kapun. Feltételezem, így fürdőnadrágban egyenesen hazamegy.
A kapitány most döbbent rá, hogy vereséget szenvedett. Szinte megtört. A hangja elhalkult.
        Megmondaná, ki az a lány?
        A neve Orbán Ildikó, uram. A minap érkezett Felcsútról, a miniszterelnök úr negyedfokú unokatestvére.
Tíz másodperc múlva betoppant az ifjú pár, és Borisz bejelentette, szeretik egymást és összeházasodnak.
   Egyfelől szomorú, másfelől vidám, szeretetteljes vacsora volt az. Elfacsarodott a szívem, valahányszor a szépséges, kedves és okos Ildikóra néztem, ugyanakkor Borisszal való eltökélt, naiv szerelmük meghatott, s harmóniával töltötte el szívemet. Klára arcáról eltűnt az állandó feszültség, vonásai kisimultak és ellenállhatatlanul tört elő belőle a kortalan szépség. Boldognak tűnt, azt gyanítottam, már nagyon hosszú ideje először.
   A kapitány csak egyszer pendítette meg a politikát.
        Nos… nem tudom… hm… van-e kedved mostanában beszédeket tartani… országszerte… vagy… hm…
        Azt hiszem, nem politizálok többé, Apa!
A kapitány sokáig nézte a villája hegyére tűzött húsdarabot.
        Gondoltam, hogy így lesz – mondta végül, bekapta a falatot és tempós, megállíthatatlan őrlésbe kezdett.
A turbékoló pár éjszakai vitorlázásra indult. Ezúttal a Bókay hajóval, mely az Éliás nevet viselte. A kapitány, a felesége és én kiültünk a verandára egy kis vacsora utáni borozgatásra. A tó felőli oldalra. Már sötétedett, a nyaralók távoli zsivaja megszűnt, a pázsiton tanyázó biciklisták is aludni tértek. A közelben valaki szívszaggató lassúsággal és érzéssel egy gitárt pengetett. A szobalány megkérdezte a kapitánytól, felkapcsolja-e a reflektorokat és a futófényeket a Gyurcsány alak körül.
        Ma este inkább hagyjuk békén, Margit – felelte elgondolkodva a kapitány.
        Igen, uram!
        Na, nem azért! – fordult hozzánk a kapitány. – Én továbbra sem szűnök meg a híve lenni. Csak úgy gondolom, nem baj, ha ma lazít kicsit.
Mintha a bor, a lágy balatoni este és a lassú gitárfutamok a szokásosnál érzelmesebbé és közlékenyebbé tette volna a kapitányt.
        Hadd pihenjen ma este az ország reménysége. Róla úgyis tudja mindenki, hogy kicsoda. De ki vagyok én?!
        Egy szeretetreméltó ember! – válaszolt neki Klára.
Az ő szájából cseppet sem hangzottak patetikusan ezek a szavak. A kapitány folytatta.
        Most, hogy Ferkó fényei kialudtak, s a fiam eljegyzett egy Orbán lányt, nem vagyok több mint aminek az a taknyos mondott a csónakban. Egy vén faszi, aki vedel a verandáján, és csak úgy magától dől hozzá a pénz.
        Te okos, széles látókörű ember vagy és még jóképű is. És még mindig fiatal! – bizonygatta neki kedvesen Klára.
        Egy frászt! Valami munka után kell néznem.
Klára hangja egy pillanatra elakadt az örömtől.
        Az… az nagyszerű lesz, drágám! Engem boldoggá teszel vele! És akár így, akár úgy, én mindig szeretni foglak. De tudod, nagyon nehéz egy asszonynak felnézni egy férfira, aki a világon semmit nem csinál.
Mintha egy csapásra kisimult volna közöttük és körülöttük minden.
   Ekkor közeledő beszélgetés hallatszott a sétány felől. A kapitány felállt, tett néhány lépést arrafelé, a szemét meresztette a sötétbe. A kapu előtt két sötét sziluett állt meg, s néhány lépésnyire mögöttük még kettő. A kapunál állók egyike megköszörülte a torkát. Ahogy megszólalt, felismertem a miniszterelnök hangját.
        Jó estét, kapitány úr! Hadd kérdezzem meg, valami baj van Gyurcsány úr képével?
        Nem, semmi baja, elnök úr! – válaszolt készségesen a kapitány.
        Akkor miért nincs kivilágítva?
        Ma valahogy nem volt hozzá kedvem.
        Itt áll mellettem Sárközy úrnak, a francia miniszterelnöknek az édesapja, és nagyon szeretné látni.
        Kérem, elnök úr, máris! Margit!
A Gyurcsány kép kisvártatva fényárba borult, a szemei vörösen villogni kezdtek. Megvilágította a kertet egészen a miniszterelnöki rezidenciáig és a sétány egy darabját is.
        Köszönöm, kapitány úr! – mondta a miniszterelnök –, és megkérem, hagyja is így!
        Hogy mondta, elnök úr? – kérdezte hökkenten a kapitány.
A sötét alakok továbbindultak a sétányon, a miniszterelnök már mentében szólt vissza,
        Így könnyebben hazatalálok.
 
Az írás Kurt Vonnegut „Hyannis Port-i történet” című 1963-as novellájának általam való orcátlan nyílása… bocsánat, nyúlása.
                                                                  Berta Zsolt
 
2011. január 16.
 
 

2 komment

Címkék: berta zsolt nyílások