HTML

Íromadalom

Hosszabb és rövidebb történetek.

Friss topikok

  • borzash: youtub? :D (2012.12.18. 17:22) Tandíj
  • Sárady: Jó. Sőt!!! Azontúl, hogy tréfás és szomorúan igaz is, minden sorával egyetértek. Köszi. Jól esett. (2011.02.17. 21:55) Szavazati jog Twist Olivérnek?
  • mr.mojo: Remek! Soldier movie, ha van olyan. Ha nincs, akkor kitaláltad! Hajrá! (2011.02.01. 08:30) Magyarok vagyunk vagy mi az isten!?
  • Prhincessa: Jó tudni, hogy vannak még emberek, akik elképzelik, hogy el lehet jutni valahonnan valahova, még h... (2011.01.29. 15:32) A Trogger házaspár szerencséje
  • Halper L: Gratulálok Zsolt!!!Nagyon Király a novella. Mint minden írásodnak ennek is nagyon erős atmoszférá... (2011.01.21. 14:17) Nyílások (K.V. cover)

Linkblog

Kalef... most

2014.01.31. 08:43 Berta Zsolt Amondó

 

„…a Csaba utcai közértből apámat láttam kilépni, kezében két üveg borral. Lassan sétált hazafelé, tekintete álmodozva felfelé fürkészett, mintha az utca szintje untatná. A Maros utca sarkán majdnem begyalogolt a busz alá. A sofőr kihajolt az ablakon, és szitkokat zúdított rá, de ő meg se hallotta. Csak baktatott fel a Csaba utca emelkedőjén. Fogadok, dúdolt is magában. Talán azt, amit a Királytól tanult: I wanna be free, oh yeah, free, oh yeah, free-iííí, i wanna be free… A szabadság magányos dolog, gondolom most válaszképpen.”

                                                                                  (Részlet a Jancsiszögből)

Ezt a regényt Apámnak ajánlom. Ki másnak? Nagyszerű ember volt, tele hibákkal.

Még majdnem sötét van. Behúzom magam mögött az ajtót. A gangon, egészen a negyedikig csak két ablakban ég a pilács. Alszik a ház. Begombolom a kabátomat, lépek, egy, kettő, három… Kisszutyok toppan elém…

–        Mi a bánat…?!

–        Én is jövök.

–        Aha, persze! Egyáltalán honnan tudod, hogy…

Ja, de igen! A kis taknyos kalefos lett, és Dzsozin kívül mindenki tudja… akkor se jöhet. Hisz még gyerek…

–        Nem jöhetsz!

Szónoklatra nyitja a száját… se időm, se kedvem vitatkozni… megnyomom a csengőjüket. Kisszutyok hangja elakad, a szeme ijedt, de rám azért villámokat szór. Halkan fütyörészek… Sanyi bácsi dugja ki pacekját az ajtón… álmos, ijedt és ideges. A hajnali csöngetéseknek ugye nincs jó hírük mifelénk. Csodálkozva és megkönnyebbülve mér végig bennünket.

–        Kiskorú szökésben! Jó reggelt, Sanyi bácsi!

   Barátságtalan, hűvös ez a hajnal… alig dereng. Az ég feketén-sötétkéken csíkos, ez a hideg szél… sál kellett volna… kellemetlenül simogatja a nyakamat. Az utcán URH-kocsi halad lépésben, a két zsernyák álmosan pislog ki a gömbölyded Volgából, alig néznek meg. Biztos hajnalos melósnak gondolnak. Szaporázom a lépést. Nem is vagyok álmos… pedig alig aludtam valamit az éjjel. Hm… csak forgolódtam… és még most is ideges vagyok. Tegnapig csak játéknak tűnt… de most… megkoszorúzni a Petőfi szobrot! Ki találta ezt ki annak idején? Még az is lehet, hogy… én.

   A posta mellett is URH-kocsi… rádiójából recsegő hang szüremlik a feltekert ablakokon át is. Készenlétben az óberhé. Éberség, elvtársak, éberség! Hogy dobog a szívem… a lépcsőről szemügyre veszem a Kalefot… az Árbockosár tövében áll Rika… ő is észrevett engem. A kezében kerek csomag, újságpapír borítja. Intek… visszaint… innen nem látom, mosolyog-e. Ákos most fordul rá az Árbockosárra a korlát felől. Futásnak eredek, hogy hamarabb érjek Rikához… erre ő is beleszaporáz... már bájolog vele…

–        …egy ilyen csinos lány egyedül az utcán hajnalok hajnalán.

Rímel, mintha valami gennyslágert énekelne neki. És bazsalyog hozzá, mint egy olasz belcanto énekes. Rika pedig… mosolyog. Ákos épp csak köszön és fordul vissza... Rika köszönő puszit nyom a pacekomra… ó… nevezzük csóknak. Ákos nem kapott. Diadalmas pillantásomat éppúgy nem tudom eltitkolni, mint imént a bosszúsat.

   Befut Gyula, Szotyola, Gizda, Minor… és a többiek is szállingóznak… Szotyolának kicsit lóg az orra… Dzsozi miatt… nem hozhatja magával, de még csak nem is beszélhetett neki erről a…

   Mind idegesek… ahogy én. Csak Ákos és Gizda nem. Persze Gizda bolond. Ákos meg… nos, Ákos egy született hős ugye... mit neki egy kis koszorúzás, amikor tizenegy évesen Szabó bácsi mellett harcolt a forradalomban… és hajt Rikára… mért nem tudja olyannak látni, mint Gyula… nem rossz csajnak… mintha az a kis észgép egyetemista nem lenne elég… és még ott az ötvenhatos hősi halott bátyja is… meg az apja, aki író… ilyen mezőnyben… én… kurva jó…

Néhány melós lézeng csak, a reggeli műszakba igyekvők. Meg három ballonkabátos faszi, a kezükben nejlonszatyor, nem együtt állnak, de mégis… olyan egyformák… és mintha minket méregetnének. Ákos vigyorog…

–        Jampeclesen vannak. Figyeld, annak ott kilóg a szatyrából a rádió antennája.

–        Úgy érted, ezek…

–        Persze, mit gondoltál?

–        Miattunk?!

–        Dehogy miattunk… ellepték az egész várost.

Gyula idegesen méregeti a zsernyákokat. Körbeálljuk Rikát… megbontja az újságpapírt… a nemzeti színű szalagon ott a felirat… Köszönet és tisztelet a hősöknek! Rock and roll!…

–        Klassz! Induljunk!

Venném ki Rika kezéből a csomagot, de elhúzza.

–        Én is veletek megyek!

–        Azt nem lehet, túl veszélyes!

Hm… ez ölég nagyképűen hangzott. A többiek büszkén kihúzzák magukat, de… én már tudom, mennyire képes Rika átlátni az embereken… rajtam. Persze, Kisszutyoknál eszembe se jutott, hogy játszam az agyam, de neki… imponálni akarok… én is hősnek akarok tűnni. Rika a hóna alá vágja a koszorút.

–        Akkor felejtsétek el!

Összenézünk… tanácstalanul. Csak Ákos vigyorog. Rika rámpillant a szeme sarkából… Zsibi él… és megint hős akar lenni.

   Már világosodik… Vérmező, Alagút, Lánchíd, Váci utca… erre többen járnak, mint a Korzón, jobban el lehet vegyülni… De azért jobb így, hogy két-három fős csoportokban haladunk, jó nagy távolságból követve egymást.

   Kibukkanunk a térre. A túloldalán két URH-kocsi is parkol. A templom mellett verődünk össze… tanácskozunk… illetve tanácstalankodunk. Ezt a templomot… az Erzsébet híd építése miatt… ha ugyan igaz… arrébb tettek kicsit, megáll az ész, mik vannak…

–        Na, most mi legyen?

Egyikünk sem tudja, mi legyen… még Ákos sem. Bizonytalanul pislogunk a szobor felé, szemben vele, a sarkon és a járdán ugyanolyan civil fazonok ácsorognak, mint a Kalefon. Szatyorral. Ezek tutira lekapcsolnak, ha odavisszük a koszorút… sőt oda se érünk vele. Gondolkodjunk… hát ez… nem valami nagy ötlet… illetve ez nem is ötlet… érdekes, ahogy a gyomromban kivirágzik az izgalom… talán meg lehetne próbálni… de… tele gatyával semmiképp ugye… Gyula reménykedve széttárja a karját…

–        Hát… legalább megpróbáltuk.

Dehogy próbáltuk! Csak csináltattunk egy koszorút. Ezt az égést… most elkullogunk innen behúzott farokkal? Rika szeme láttára? Legalább ne hoztuk volna el őt is… Ákos mit bámul rajtam? Olyan… nem is tudom… kifürkészhetetlen arccal?  

–        Na jó – elfordul… –, ha nem tudunk csinálni semmit, akkor ne szobrozzunk itt linkre!

Elindul… a többiek lépnek utána lógó orral. Hú de kalapál a szívem… akkor elhatároztam volna magam? Nyújtom a táskámat Gyulának … kiveszem Rika kezéből a koszorút… letépem róla az újságpapírt… most még mondhatnám, hogy csak vetek rá egy pillantást… Rika a szemembe néz…

–        Mit akarsz?

Aggódik? Lehet... most hős lehetsz, öcsém… vajon a hősök is ennyire be vannak szarva, amikor hősködnek? De mi történhet? Csak nem lőnek le, ahogy igazi hősöket szokás… A zsebembe nyúlok, a mellemre tűzöm a kokárdát, ahogy elterveztük. Némán figyel mindenki… Ákos és Gyula… most a többiek is utánoznak. Állunk itt nemzetiszínű szalagokkal ékesítve… ahogy az övéken, nyilván az én mosolyom mögött is látszik a szorongás és a félelem…

–        Na jó… amikor odaérek, mindenki fusson, amerre lát!

Rohanok a szobor felé… nálam jobb kondiban nem lehet senki… hah… most a civil zsernyák felfigyel... ellép a faltól, tesz néhány lépést… még tétován… gyorsít… már fut… lassabb mint én, de előnye is van bőven. Nem szabad pánikba esni, csak fuss… az izmaim pattanásig feszülnek, na nézd már, az éghez fohászkodsz? Istenem segíts… de nem… nem érem el Petrovicsunkat, a zsernyák mindjárt elém vág. Hirtelen megáll… már nem engem néz… mi van? Gyula velem egyvonalban nyargal, mindkét kezében táska, egyenesen neki a zsernyáknak, és egyszerűen elsodorja, leveri a lábáról! Atyavilág… ez már túlmegy minden határon, ez… ez… nem is tudom… hatóság elleni erőszak, összeesküvés, a fennálló államrend elleni merénylet, ellenforradalom… Gyula ordít…

–        Gyerünk már!

Csak le kéne dobnom a koszorút, de… az nem méltó… hol az a kurva gombostű… legalább a kezem ne remegne… na végre… a szalag kibomlik, szalad a felirat lefelé… rock and roll… lehajolok, kapkodva helyezem a lábazathoz… na most már aztán illaberek… a földre lökött zsaru már tápászkodik, a többi ballonkabátos is feléledt… szaladnak felénk. A Vigadó felé nincs utunk… és nézd csak… hát az építési terület felől is vágtatnak, az egyik URH-kocsinak beindul a villogója, süvít a szirénája. Gyula üvölt valamit, de nem hallom, csak látom, hogy a Duna felé mutogat… és indul is arra. Átvetjük magunkat a vaskorláton… botladozunk a síneken, a másik oldalon leugrunk az alsó rakpartra…  rohanunk a Lánchíd felé… Gyula üvölt…

–        Elénk fognak vágni!

Szerintem is… de nincs más választásunk, futnunk kell… meglehet, már az életünkért... de jó lenne most felébredni... hogy csak álom volt az egész... és valójában az ágyamban fekszem...

„Üdvözlöm a tavaszt, s ő is engem. Ez vagyok:

Tizenhét éves, kedvtelésből rímet faragok.

Jókedvem kitart, ahogy szerelmem is

Őérte itt hagynám az utat… meg nem is

Zsebre tett kézzel, fütyörészve megyek,

Ha motorzúgást hallok, hátrakémlelek,

S ha felvesz, úgy megyek tovább.

Tudom, csavargónak tart a „nagy” világ.

De irigylik is koromat és szabadságomat

Irigylik józanul is részeg, de éber álmomat…”                                   

  

   A szüleim szobájában csörömpöl a vekker. Csrrr-csrrr-csrrr… a szemgolyóm ugrálni kezd a szemhéjam alatt, feszülten várom, hogy Anya a fal mellől átnyúljon Apán és lenyomja az óra gombját. Mi lesz már, mi lesz már... végre! Újra szétárad bennem a nyugalom, lassan süllyedek vissza a puha, bársonyos sötétségbe. Csak még néhány perc… Anya elhalad az ajtóm előtt, bekopogtat, ki is nyitja, csak úgy tovahaladtában beszól…

–        Ébresztő! Vár az iskola!

A konyhába megy, kávét tesz fel. Énekel, ha esik, ha fúj. Most éppen azt, hogy Budapest, Budapest, álmaim királya, Budapest! Az agyam céltalanul csapong. Ez is, az is eszébe jut, ezt is, azt is gondolja… Anya vidéki lány… gondolja most például. Zalai. Dalainak zöme háború előtti. Vagyis a fiatalságából valók. Gőze sincs, például ki az a Chubby Chekker. De a Királyt ismeri. Mért gondol az agyam ilyeneket? Mért ismételget? Mért idézi fel Anyát, ahogy éppen megáll a szobámban a Király képe előtt?

–        Angyali a mosolya, csak ne lenne olyan hosszú haja! A hangja is szép, csak ne üvöltözne olyan vadul! Bár még mindig jobb, mint azok a bitliszek.

–        Beatles, muter, nem bitliszek!

–        Tudom is én! És ne mondd nekem, hogy muter!

A magnón világít a zöld varázsszem… este úgy aludtam el, hogy elfelejtettem kikapcsolni… odanyúlok, ellököm jobbra a kapcsolót…

Well, shake it up, baby, now! Shake it up, baby! Twist and shout!

–        Jézus Mária! Kisfiam, kora reggel van, azonnal kapcsold ki!

   Ezredmásodpercnyi felvillanó képek… a múltból, jelenből… néha a jövőből is… Figyelem, ahogy az agyam csapong, fákat, házakat, férfiakat, nőket, tárgyakat, történelmet és zenét és illatokat és ízeket idéz… klassz…

   A kávé fele igazi babkávé, a másik fele Cikória. Pedig Apa viszonylag jól keres, főpénztáros a csokoládégyárban, de a háború és az utána következő évek takarékosságra nevelték őket… inkább Anyát. Szokta mondani…

–        És egészségesebb is, így nem dobogtatja annyira a szívet!

Kinyitom a szemem, a derengő reggelben alig látni a plafon repedéseit… az ott éppen olyan, mint a Dunakanyar, még a Szentendrei szigetet is megmintázza… ott suhan a kajakom, előttem néhány hajóhosszal Gyula lapátol. Felkelek, kilépek az előszobába, a parketta a megszokott helyen nyikkan a talpam alatt. Velem szemben középmagas srác, barna, egyenes szálú sérója hosszú, a füle alá ér, csak alsónadrágot visel, inas, izmos a karja, a mellkasa, a hasa, szelíd arca most inkább csak bamba az álmosságtól. Engem néz a nagy falitükörből. Rávicsorgok, hogy azt a bosszantó szelídséget eltüntessem a pacekjáról. A tükör körül a falon fényképek. Rokonok, barátok, régiek, újak. Apa öccse, Benedek nagybátyám fiatalon, katonaruhában, századosi rangjelzéssel, kitüntetésekkel. Azelőtt, hogy eltűnt a Don-kanyarban. Háború… mennydörgő ütegek, jeges sár, fagyott hullák, fagyott végtagok, véres hókása, oroszok, németek… Kajakozott, mint én, Apa annak idején azért vitt a Honvédba, mert Benedek bácsi is ott evezett. Az edzőm, Géza bá ismerte. A képen vékony bajuszt visel, a tekintete komoly, okos és bátor. Bírom ezt a képet, kár, hogy nem ismerhettem az öreget. Bár néha esküdni mernék rá, hogy igen. Képzeletemben mélyen zengő baritonja, dohány és pitralonszaga van. Apa nem szeret beszélni róla. Anya néha megfeledkezik magáról, s rázendít,

 

Százados úr, sejehaj, százados úr ha felül a lovára

Visszatekint sejehaj, visszatekint az elfáradt bakára…

 

Ilyenkor Apa nem szól, csak leereszti az újságot, s addig nézi szigorúan Anyát, míg az észre nem veszi. Akkor aztán elharapja a dalt íziben. De hogy bosszantsa Apát, belevág például egy Németh Lehel dalba. Mondjuk, a Neonfényes Budapest-be vagy a Zsebkendődre köss egy csomót-ba… a belem kifordul tőlük és Apa is utálja. Komcsi seggnyalónak nevezi a hapsit, ahogy a többi bájgúnárt is. Persze csak halkan.

Anya kiszól a konyhából…

–        Vegyél papucsot! Hideg a kő, megfázol.

Utálom a papucsot. Ahogy a pizsamát is. És soha nem fázok meg. Anya keze alatt nyekereg a kávédaráló. Ül a hokedlin, térdei közé szorítja a gép kockatestét és tekeri a karját. Egyenletesen, a dal tempójában, amit énekel.

 

Az én babám egy fekete nő

A két szemében fekete kő…

 

   Az én szobám a legjobb szoba. Öt lépés a bejárati ajtótól, csak a konyha van közelebb, a hazaérkezésem így szükség esetén teljesen diszkrét. Hm… ahogy Tamara rémülten osont a nyomomban a szobám felé… mint valami csitri… pedig senki nem volt itthon. A szobámnak az is felbecsülhetetlen értéke, hogy ebből az egy helyiségből nevezhető kilátásnak a kilátás. Egy üres telekre és azon túl a Városmajorra néz. A háború alatt és sokáig még utána is – egy gránátnak köszönhetően – a kádból is ugyanezt lehetett látni. Apa tervezte is, hogy ha már az oroszok ilyen ügyesen átépítették a kéglit, ablakot rak oda, de nem tudott szerezni, aztán meg jött a tél, vissza kellett falazni. Igaz, a szobám ablaka épp csak akkora, hogy ha kihajolok rajta, a tokja kétfelől dörzsöli a vállamat. Merthogy lichtofra néző ablak lenne az, csak éppen nincs mellettünk ház. De mégiscsak ablak. Ekkora szobához nem is dukál nagyobb, épp csak elférek egyszemélyes heverőm és a falon feszülő polc között, hogy az ablak mellett álló íróasztalomhoz, vagyis egy öreg, kimustrált konyhaasztalhoz jussak. A polcon egy BRG M5 Mambó és egy Terta T 426G. A beat-felszerelés, ahogy Apa hívja. Magam bütykölöm őket. Elég gyakran kell, de hát mit nem? A magnó például folyton ledobálja a megnyúlt ékszíjat. Szerzek újat, két hónapig tart. Az asztalomon szétszedett magnó, ez most éppen a Lordé, keddre ígértem neki, hogy megjavítom.

   A vécé és a fürdő a kégli másik oldalán van, tehát át kell mennem a nagyszobán, ahol Apa még héderel az ágyban, újságot olvas, de már ott a bláz a szájában. Várja a kávéját. A szoba ablaka zárt udvarra nyílik, az asztali lámpa fényében lustán kavarog a cigi kék füstje. A kopott, sötétbarna parketta alig kevésbé süti a talpam, mint az előszoba köve. Mentemben végigsimítom a barna cserépkályhát, már alig langyos.

–        Jó reggelt!

–        Jó reggelt! Nem igaz, hogy nem fázol egy szál gatyában.

Ő csíkos pizsamában feszít. Olyan, mint a Ludas Matyi rajzos viccein a rabok.

   A nagyszobából egy ablaktalan kis helyiségbe érek, innen nyílik a fürdő, a vécé, és a bátyám szobája. Az ajtók itt egymásba ütköznek. Ilyen hülye kégli a miénk, mert negyvennyolcban kettévágták. Illetve kettéfalazták, hogy a másik felébe beköltöztessenek egy másik családot. Apának pedig azt mondták, ne nagyon ugráljon, mert van még itt hely bőven. Apa, Anya és Kisszutyok apja és Kisszutyokkal várandós anyja aztán együtt falaztak egy ávós felügyelete alatt. Amikor Kisszutyok világra jött, két éves voltam. Rá két évre egy fiúk is született, így lettek ők is négyen, mint mi. És így van, hogy ez a rohadt kilincs összeakad a másikkal én meg itt szerencsétlenkedhetek vele!

   Még feküdhetnék, megvárhatnám, míg Anya nekem is behozza a kávét, de Apa egy kortyra becsapja a magáét, újra rágyújt, s egy slukk után már a vécé felé tart, nekem pedig esélyem se lenne, hogy megelőzzem. Hóna alatt ott a Magyar Nemzet, amit még este, a munkából hazafelé jövet vett a Kalefon. A lap alapítása, ezerkilencszázharmincnyolc óta, vagyis huszonöt éve ezt veszi. Ezerkilencszázötvennégyig  minden reggel. Akkor… amikor megtudta, hogy a Népfrontté lett a lap, nem vette meg. De délután mégis. És másnap reggel se, de délután mégis. És így tovább tegnapig, és alighanem ma is így lesz. Ötvennégy óta minden délután azzal teszi le a konyhaasztalra, hogy

–        Kurva Népfront!

Ha nem kap Magyar Nemzetet, akkor itthon előveszi a féltve őrzött ötvenhat október 23. és november 5. közötti számok egyikét, s azt böngészi vigyorogva. De láttam már sírni is rajtuk. Egy rahedli mindenféle újságja van abból az időből, mindent megszerzett, ami akkor megjelent vagy osztogatták. Van köztük egy Motor nevű is, ami a Ganz munkástanácsának volt a lapja. Más hangnemben megy bennük a vaker, mint a forradalom előtti vagy utáni sajtóban. Azokat az újságokat, amik kifejezetten a forradalom alatt születtek, Anya egyszer kidobta, hogy – mint mondta – nyugodtan alhassunk, de én visszaloptam őket a kukából, s most a szobámban rejtegetem őket az ágy alatt. És teljesen nyugodtan alszom fölöttük. Apa onnan veszegeti kölcsön. Igazság, Magyar Függetlenség, ilyesmik. Van egy cikk, amin együtt szoktunk röhögni… már kívülről tudom a helyesírási hibákkal együtt. Hétfői Hírlap, október 26. Egy Joós F. Imre nevű fickó írta, Nem fosztogatnak! címmel. „Eső veri a törött üveget. Sár fröccsent rá, meg vér. Homályos is, mintha hősihalott fiatalok párásították volna be utolsó sóhajtásukkal. (Apa elmosolyodik… gyöngéden, de némi iróniával.) Egyik helyütt gyerekfej nagyságnyi üreg tátong az üvegen. A halál lesett be rajta csontfejével… (Itt már vihogunk.) és amott csak törmelék, szilánk, por, ami üveg volt valamikor. De a tátongó résen át cipő hívogat, ruha int, ezüsttálca mutogatja sápadt, de büszke arcodat, úgy mint tükör. Órák sorakoznak ott. Néma a keblük, akár csak halottaink szíve. (Apa vigyorogva kacsint.) De érintetlenül áll a kávé, a cukor, a cipő, a tálca, a zsír, a liszt. Pedig otthon hány házban istenem tegnap fogyott el az utolsó csipet. A cukrászdában két szelet torta hiányzik a tálcáról. Helyén öt egyforintos fénylik… Szemben üres a kirakat, mintha szél söpörte volna ki. Csak cserép, gyilkos repeszdarab hever a papíron és egy árva géppisztolytöltény sárgállik a beszennyeződött papíroson. Az üres felső polc közepén füzetből tépett, kockás papiros. Rajta diákos ceruzasorok: „Mi nem rabolunk! Áru a házfelügyelőnél” és járhatsz Budán a Széna téren, mehetsz Pestre az Oktogonra, a Rákóczi útra, a Kossuth Lajos utcára, vagy bárhová, ahol harckocsi ágyú repeszdarabjai rágták a barikádot, orgyilkos ÁVH géppisztoly öldökölt, mindenütt, Pesten és Budán, ott állnak és beszélnek a budapesti kirakatok. Hiába hazudta a rádió, szajkózta megkergült Rákosi csemete és rágalmazott testvérgyilkos Gerő fióka: a kirakatok élnek, beszélnek és ha rajtuk áll az írás, ha nem, ezt kiáltják: „Így rabolunk mi, magyarok!” Köszöntünk szabadságot, dicsőséget, becsületet termő október 23-a. Köszöntünk budapesti kirakatok.” és összenézünk Apával és egyszerre robban ki belőlünk a röhögés.

   Anya a péntekenként megjelenő Film Színház Muzsikát gyűjti. Nem teszi el őket, szép rendben gyűlnek a konyhaablak párkányán. Újra és újra átböngészi valamennyit.

   Könnyítek a hólyagomon, visszamegyek a szobámba, kitárom az ablakot, jógalégzést végzek… köszöntöm a napot. Friss, hideg levegő… be, ki, a tüdőm alsó és felső felébe préselem... az ablakom ugyan kelet helyett észak-északnyugatra néz, de nem szőrözök rajta, Yesudian mester sem hajol ki a jógakönyvemből, hogy rámripakodjon. Azért sem szól, hogy közben Ray Charles nyekergi a magnóból… pontosabban a kórusa… I can’t stop loving you… 

   A konyhában csattanós csókot nyomok Anya arcára… nyomban jókedve kerekedik, nevetgél… leülök az asztalhoz, a gőzölgő durit poharam mellé. Egy kivételével minden kávéspoharunk csorba, matt a vastag üveg széle, ahol lepattantak róla a darabok. De nekem mindig az épet adja Anya. Még most is. Mert én vagyok a legkisebb, és hogy el ne vágjam a számat. Megfordul, csípőre teszi a kezét. Úgy hordja a haját, mint Karády Katalin a háború előtt, és mire reggelenként bekopogtat hozzám, már rendbe rakta… tényleg, még soha nem láttam Anyát kócosan… hajhálóban alszik.

–        Mondtam, hogy vegyél papucsot!

Felteszem meztelen lábaimat a konyhaasztalt merevítő keresztlécekre. Nekiállok a kávémnak. Anya uzsonnacsomagokat készít. Egy tavalyi, hatvankettes Film Színház Muzsika hever az asztalon kinyitva. Janina Traczikowna és Tadeusz Bartosik az egyik képen. A rendőrség kihallgatja a metilalkoholt árusító pincérlányt. Ez jó. Wanda Jakubowska, a neves lengyel filmrendező az emberi felelősség kérdését veti fel új művében, a „Méreg”-ben. A másik oldalon a Torpedó visszalő című angol filmszatíráról írnak. Feltehetőleg alapos okuk lehet a filmszatíra brit művelőinek, így Gerald Thomas rendezőnek is, hogy tengerészetük szellemi színvonalát ily módon ábrázolják; a megillető tisztelettel adózunk kritizáló bátorságukért… A címlapon Feleki Sári. Anya elém teszi a reggelimet. Bundáskenyér vagy rántotta vagy kenyér vagy sütemény, mindig más. Most mézes kenyér. Anya kiskanállal összeköpüli a mézet a vajjal, úgy keni rá a kenyérre. Egyedül reggelizek. Apa és Áron csak kávéznak és cigiznek, Anya meg akkor eszik, amikor már főz. Itthon van egész nap… főállású háziasszony, sőt hivatásszerű. A receptkönyve egy macskakaparás. Utálja is, amikor belelapozgatok. Még jobban utálja, ha nézem, amikor ír. Lassan, erőlködve formálja a betűket, egész kipirosodik, mire leírja egy-egy sütemény vagy étel receptjét. Pedig csak a legszükségesebbekre korlátozza magát. Így: „Női szeszély. 25 vaj, 5 sárga, 50 liszt, 1 k cukor, só, 2 élesztő, ½ csésze tej, jól kellni hagyni, 6 habja, 25 cukor, baracklekvár”.

 

Fekete Péter öcsém, te kis ügyefogyott,

ki a szerencsemalac fülét sose fogod…

 

énekli Anya, és zsírpapírba csavart zsíroskenyereket tesz Apa kopott aktatáskájába. Áron már a vécéajtó mellett a falnak támaszkodva alszik… tudom. Kifejezetten engem megelőzendő támaszkodik ott, nem véve tudomást róla, hogy én már nem hat éves vagyok, ő meg már nem kilenc, s rég nem bosszantom azzal, hogy szándékosan bezárkózom a vécébe, és addig ki se jövök, míg ő be nem pisil. Úgy látszik, mély nyomokat hagyott benne az a két alkalom. Évek alatt sem jött még rá, hogy fölöslegesen ácsorog ott, hisz mire ácsorogni kezd, addigra én már rég a konyhában kávézok Anyával. Már elvégezte a sulit, gépipariba járt. Oda egy csaj sem járt… én megőrültem volna. Ahogy az angyalföldi Láng Gépgyárban is, ahova Áron melózni jár. Ahol annak idején apánk szerszámkészítő iparostanonc volt. Áron a Geyer Flórián Szocialista Brigád tagja. Tiszta röhej. Azt se tudják, ki az. A titkos műhelyben bulcsáznak, ahol a MIG-15-ös vadászrepcsik gázturbináit is gyártják. Fontoskodó arccal hallgat róla, mint csuka a szatyorban, biztos aláírattak vele valami titoktartási izét, de nem bírta ki, nekem elkotyogta. Mondtam is, szégyellheti magát, hogy a ruszkiknak melózik. Pökhendin végigmért, nyitotta a száját, hogy ledorongoljon, de aztán elkomorult a pacekja és csak annyit mondott,

–        A fateréknak ne szólj róla!

Hát én nem szólok. Jól jön az ilyen tudás. Nem mintha zsarolni akarnám vele, vagy ilyesmi, de azért sokat dob a jóindulatán. Zsebpénzt is ad néha. Igaz, úgy adja, mintha birtokot adományozna a jobbágyának. Például amikor farmergatyát vettem. Nekünk nincsenek nyugati rokonaink, mint a Gizdáéknak… az Ecserin kellett megvennem aranyárban. Akkor jól jött a bratyó pénze, de még így is két hetet bulcsáztam, egy ótvar étterem ótvar konyhájában mosogattam, kint meg dühöngött a nyár, a bőrök a strandon… Áron sosem örül semminek… Savanyú Józsi. Gyereknek nem volt ilyen. Tizenegy éves korában, az ötvennégyes vébé döntőjében, amikor Puskás egyenlítő gólját nem adta meg az angol bíró, olvadt le örökre az arcáról a gyermeki mosoly… és minden más mosoly is. Azóta rezzenetlen arccal nézi a világot, csupán négyévenként kaphatjuk rajta némi érzelmi szintemelkedésen… mint tavaly, amikor a vébén éppen Tichy szabályos egyenlítő gólját nem adta meg nekünk a bíró a csehszlovákok elleni meccsen. Vagy kicsit korábban, amikor megtudta, hogy a spanyol válogatottban Puskás Öcsi is játszik. Az én testvéremnek ilyen csapásokkal kell megbirkóznia gyermekkora óta.

   Apa érkezik a konyhába, Anya tölt neki még egy korty kávét. Apa az újságot ledobja az asztalra. Elolvasok néhány sort. „1963. február 18. csütörtök … amikor a Német Szocialista Egységpárt VI. kongresszusán vendégeskedő Hruscsov megtekintette a berlini falat…”, és hogy „Minisztertanácsi rendelet már lehetővé tette trösztök alapítását”, és aztán „Ünnepélyesen felavatták a szolnoki, új Tisza-hidat”. Na, ennyi épp elég is a naprakészségből.

   Indulunk… vagyis szobrozunk az előszobaajtóban, Anya mindannyiunk sálját, sapkáját megigazítja, begombolja fekete posztókabátomat, megcsókol bennünket… mehetünk. Kilépünk a gangra, Áron mindjárt télakot vesz, „na, szevasztok, nekem rohannom kell, mert késésben vagyok”, vakkantja és elszelel. Mindig ezt csinálja. A szomszéd lakás ajtaja felpattan, Kisszutyok ugrik ki rajta. Megbotlik a küszöbben, majdnem eltaknyol, piros harisnyanadrágos, pipaszár virgácsaihoz képest nagy kamasztalpa csattan a kövön. Nyomában az öccse. A hátukon iskolatáska. Kisszutyok két fekete copfja vidáman repked a pacekja körül. Félő, egyszer kiveri valamelyik feketeszénszemét. Szélesen vigyorogva csivitel…

–        Jó reggelt!

Az öccse nem köszön, álmosan, bambán mered maga elé. Kisszutyok meglöki.

–        Jó reggelt!

Az orrát túrja. Kisszutyok a jattjára üt. Bocsánatkérően ránk mosolyog, öccsét terelgetve, riszálva megindul előttünk a lépcsőház felé. Lassan teszem a lábam… lassan, hogy el ne hagyjam Apát, aki fájós térdei miatt sziszegve biceg le a lépcsőn. Lent megáll, pihen, összeszorítja a fogát, nagyot fújtat… szép lassan újra nekiindul, ki az utcára. Ötvenhárom éves, ezerkilencszáztízben született, te atyavilág, még kimondani is történelem. Én meg tizenhét vagyok. Komáljuk egymást, rendes, megértő, meg minden, de azért… én húsz évesen csinálok gyereket. Már akkor is késő, hogy frankón szót értsünk. Anya tizenkét évvel fiatalabb nála. Apáék hatan voltak testvérek, Anyáék nyolcan. Annyi nagynéném és nagybátyám és unokatestvérem van, mint a nyű, de a legtöbbjét nem is ismerem, főleg azokat, akik a háború után kívül rekedtek a határon. Másodszor is.

   A kapu előtt Kisszutyok és az öccse jobbra fordulnak, az általános iskola irányába, mi pedig balra, a Kalef felé. Kisszutyok integet és mosolyog. Sovány csuklóján nagy keze suta pillangóként repked.  Apa szelíden hátbataszít.

–        Menj csak előre, a barátaid már biztos várnak a villamosmegállóban.

Nem megyek. Pedig tudom, nem haragudna miatta. Az első napokban, amikor gimnáziumba kezdtem járni, s ugyanígy felszólított, habozás nélkül faképnél hagytam. Az Ignotus utcánál visszanéztem. Ott állt Apa a templom magasságában a járdán, félrehúzódva, hogy utat adjon a munkába sietőknek, táskája a kezében, néha mosolyogva köszönt egy-egy ismerősnek. De nem mozdult, és én tudtam, arra vár, hogy lábában a fájdalom kissé alábbhagyjon. Olyan elesettnek, kiszolgáltatottnak, gyámoltalannak és magányosnak tűnt akkor… elfacsarodott a szívem. Most is, ahogy eszembe jut. Egész nap gyötört a lelkifurdalás, szarul éreztem magam, na. Úgy éreztem, cserbenhagytam.

   Lassan télázunk a Kalef felé, néha megállunk. Először már a templomnál. Apa fújja a mezítlábas Symphonia füstjét, óvatosan mozgatja a térdét. A szemem megakad a templom kapujában ácsorgó hívőkön. Lehetnek vagy húszan, konok öregek, várják a nyitást… ez egy vicc, hogy isten háza zárva… egyik sem mosolyog. A nők esetlenül szorítják ósdi, divatjamúlt retiküljeiket, harisnyájuk gyűrötten csavarodik elhasznált lábukon, molyirtó és békebeli parfüm szagú kosztümszoknyáik alatt. A férfiak sötét öltönyben, görnyedt háttal, alázatosan várakoznak. Nincs min mosolyogniuk. Ha tartogat is valami szépet a mai nap, az később lesz, most várni kell, míg kinyitják az ajtót, és a várakozás nem öröm, hanem bosszúság… és mennyi mindenre vártak már.

–        Tényleg nem cigizel? Megmondhatod!

–        Tessék? Ja, nem cigizek. Tudod, a jóga meg a kajak…

–        Helyeslem! A bátyádnak hiába mondtam.

Egész jól bejáródik a térde, mire a lépcsőhöz érünk. Ez a negyed óra a kettőnk ideje. Már harmadik éve… mégsem mulaszt el soha felszólítani, hogy menjek előre.

–        Nem megyek. Vakerásszunk kicsit!

Csak a szeme mosolyog, de nekem az elég. És a haverjaim egyáltalán nem gúnyolódnak, mint ahogy azt Áron gondolja. Csak köszönnek, ahogy illik…

–        Jó reggelt, Bandi bácsi!

És ő felel, ahogy illik…

–        Jó reggelt, fiúk!

Apa a világ legszelídebb embere. Igazi polgár, még arra sem vetemedne soha, hogy nyakkendő nélkül menjen ki az utcára. Arrébb áll tőlünk, én meg lejattolok a fejekkel, akiket ismerek innen a Kalefról. Gyula a tér másik oldalán rohan lefelé a lépcsőn, ahol az imént Apával baktattunk. Messziről felismerem hatalmas alakját és nagyapjától örökölt, sípcsontig érő lódenkabátját, aminek szárnyai repkednek a nyomában, mintha azok repítenék előre. Hóna alatt ugyanolyan buggyos, bő aktatáska, mint az enyém. Vagy mint Apáé. Vagy mint mindenkié. Ideér, kifulladva liheg…

–        Elaludtam, a nagymuter meg nem keltett föl! Jó reggelt, Bandi bácsi! Hogy van a térde?!

Apa arca elborul, megfenyegeti a mutatóujjával… tesz helyben néhány tánclépést, hogy megmutassa, bármelyik pimasz csibészt utoléri és elkalapálja, ha kell.

–        Ne üvölts már! Nem kell mindenkinek tudni, hogy fáj a lába!

Oldalba bök.

–        Te! Ott jön Emő.

Már rég kiszúrtam… az imént bukkant elő a Várfok utcából, most az árbockosár felől télázik le a lépcsőn. Álmaim nője… a szó mindkét értelmében. Kissé tavasziasan öltözött, de… megéri. Szoknyája térden felül ér, harisnyás lábán magas sarkú cipő, garbóján csak egy vékony kabát, az is kigombolva. Nagyobbakat rugózik, mint azt a lépcsőfokok indokolnák, de így csodálatosan ring a melle, és lábszárán is vibrál az izom. Tekintetünk összeakad, hátraveti a séróját, pörög a szőke zuhatag, messzire villog alóla a zöld szempár. Elgyengülök, beleszédülök a látványba, de nem tudom maradéktalanul élvezni, mert felötlik bennem, hogy esetleg a körülöttem lévők rajtakapják árulkodó pillantásomat. És azt én nem szeretem. Körbehesszölök, Apára esik a tekintetem. Emőt nézi, ahogy mindenki más is a megállóban. Én is visszafordulok felé… már mellettünk van.

–        Hát te honnan bújtál elő? Észre sem vettelek!

–        Na persze!

Nem tudom becsapni, diadalmasan zsebeli be csodálatomat, ahogy minden reggel. De talán az is valami, ha látja, megpróbálom. Hódolunk, de nem alázkodunk, ahogy a bátyja, Ákos mondta tavaly előtt, amikor érettségizett. Most csapos a Kis Pipában, ahol a Seres Rezső klimpírozik. Aki nem játszhatja a saját dalait, mert a kommunisták a Horthy rendszer kiszolgálójának tartják. Szomorú vasárnap… Utolsó vasárnap kedvesem gyere el… Pap is lesz, koporsó, ravatal, gyászlepelAkkor is virág vár, virág és koporsó… Virágos fák alatt utam az utolsó… Nem csodálom, hogy ez lett az öngyilkosok himnusza… ettől én is felvágnám az ereimet… Ákos ma szabadnapos, akkor ő is itt lesz délután a Kalefon… fent a korlátnál.

   Beáll a tuja. Apa alig észrevehetően int nekem és – ahogy mindig – másik kocsiba száll. Rándulunk, csikorgunk, indulunk. Szeretem nézni a jégtáblákat, amikor a tuja átdöcög velünk a Margit hídon. Mindjárt március, de még mindig úsznak Jugoszlávia felé. Megnézném, ahogy Szotyola, ahogy mondta, ráül egy jégtáblára, fehér lepedőt terít magára és átúsztat Jugóba. Velünk. Hogy ott kihúzzuk valahogy nyárig, aztán majd a Trieszti öblön sárga gumimatracon átkanalazunk Olaszországba. Azért sárgán, mert az riasztja a cápákat. Szotyola esküszik rá.

  Az emberek arca ugyanolyan, mint minden reggel. Összetörten, fásultan, rosszkedvűen merednek a nagy büdös semmibe. Értem én, de… remélem, mi soha nem leszünk ilyenek.

   A Jászaira érünk… már elfeledkeztem Apáról, csak most jut eszembe megint, hogy látom lekászálódni a szomszéd kocsiról. Ő délnek indul a 2-essel, én a Pozsonyi úton északnak a 15-össel.

   Emő üvöltve csacsog, hogy túlharsogja a tuja csikorgó visítását és csörömpölését. Istenem, olyan aranyos.

–        Hoztál nekem verset?!

–        Mégis, mit gondolsz? Hogy minden nap hozok neked egy verset? A semmiért?

Gyula elismerően bólint felém Emő feje fölött. Visszakacsintok. Emő felhúzza az orrát, hátat fordít nekem.

–        Jaj, de csúnyán beszélsz velem!

Olyan ártatlanul gyermeteg, muszáj engesztelnem.

–        Jól van na, hát persze, hogy hoztam neked verset!

Gyula lesújtó pillantása.

–        Most már nem kell a versed!

Hát jól van, ha nem kell, hát nem kell. Majd könyörgök, nem? Pillantgatok rá, engesztelődik-e már. Hamarosan visszapillantgat. Meglököm…

–        Na! Ne haragudj már!

Megrántja a vállát, elmosolyodik…

–        Jól van, nem haragszom.

Gyula lesújtó pillantása.

   Váci út, leugrálunk a tujáról, átdzsalunk a zebrán, a Cserép utca felé vesszük az irányt. Sűrűsödnek az ismerős fejek. A fal mellett szobrozik néhány angyalföldi zsivány, méregetnek bennünket, tudják, hogy kalefosok vagyunk. Ha nem Gyulával lennék, belém kötnének. Emőt hesszölik kiguvadt szemmel, füttyögnek rá, az meg pakolja magát, legszívesebben levernék neki egy sallert… persze nincs is tudatában annak, amit csinál. Egyszerűen csak nő. Nem lehet rá haragudni. A sarkon befordulunk… pár lépés… elnyel bennünket a suli kapuja. Köszönünk Gáspár Lajos professzor úrnak. Aki… hm… a pedellusunk. Az aulában, kis fülkében dekkol a kapu mellett, felügyeli érkezésünket, távozásunkat, viselkedésünket, adminisztrálja késéseinket, vezényli a takarítókat, villanykörtét cserél… kamázom az öreget. Az asztalán kinyitva a táskája, épp olyan, mint mindenkié, s éppolyan zsírosdeszka csomag kandikál ki belőle… Állítólag kifüstölt egy ruszki tankot, de nem tudták rábizonyítani, csak ezért nem kapott nyakkendőt. Azért a biztonság kedvéért lehúzattak vele hat évet a kóterban. Ötvenhatban a fia tizenhat éves volt. Azt is beszélik, hogy valójában ő és a haverjai nyírták ki a T-34-est, de Lajos bácsi állt bíróság elé a fia helyett. Éppen jókedvűnek látom… no akkor, ahogy szoktam ilyenkor… halkan elszavalom neki:

 

Ejnye, ejnye professzor elvtárs, mi az oka, mondja,

Hogy nem hozott ma virágot a vörös sarokba?

Hiába van sok milliós találmánya néki,

Ha ezzel a slampossággal Csang Kaj Seket védi!

 

Az eredetiben egy bizonyos Sós professzor szerepel, de az mindegy. Gáspár professzor úr ijedten körbepislant, fejét csóválva megfenyeget a mutatóujjával. De a szeme vidáman csillog. A fia nem professzor, csak tanár. Matek-fizika. Egyszer azt mondta, nehéz olyan iskolában tanítani, ahol olyan magasan van a léc, hogy még a pedellus is professzor.

   Az aulában megállok, megfogom Emő könyökét… úgysem bírom ki délutánig.

–        Kell a vers?

Megvonja a vállát.

–        Ideadhatod, ha akarod.

Milyen átlátszó… és milyen aranyos. Tudom, akarja a verset. És hát igen… én meg oda akarom adni, mert amit ő akar, én is azt akarom, mert nekem nincs hőbb vágyam, mint örömet, gyönyört okozni neki. Ilyen ez és kész. Egy kicsit azért mutathatná, hogy szeretné. Én is megvonom a vállam, elfordulok.

–        Nekem aztán mindegy!

A Varga lép hozzám, arca titokzatos, hóna alatt papírba csomagolt négyzetet tart, rámkacsint.

Elakad a lélegzetem.

–        Csak nem?!

Varga tömören és büszkén szögezi le…

–        De!

–        Hé!

A hátam mögött meg Emő méltatlankodik.

–        Most nem érek rá veled foglalkozni.

 Hm… most éppen alig esik nehezemre így beszélni vele. Nem mozdul a hátam mögül… látni akarja, mi az, ami őt háttérbe szorítja. Varga lassú, ünnepélyes mozdulattal nyújtja a csomagot. Már két hónapja kicsengettem neki. Méghozzá keményvalutában… a nagybátyja csak így vállal csomagküldést Bécsből. Óvatosan bontsd a papírt, nehogy kárt tegyél tartalmában! A fekete-fehér újság alól előbukkan a színes, fényes lemezborító. ELVIS. Hátam mögött Emő topogóinak mérges-szaporán kopogó, távolodó hangja… Végigsimítom a borító éleit… makulátlan, a sarkai épek. Óvatosan kicsúsztatom a fehér belső tokot, abból meg a koromfekete bakelitet. Csak a közepét és a szélét érintem. Hibátlan. Még apró bolyhokat sem látok rajta… valaki gondosan letisztította… ki lehetett az ott nyugaton, talán egy épp ilyen srác, mint én… vadonás újnak hat… mintha csak a gyári celofánból bontottam volna ki. A második Elvis album. Csak az évszámot tüntetik fel rajta, 1956… de én tudom, hogy ráadásul októberben jelent meg. Az első Elvis album pedig ugyanazon év márciusában, vagyis másik nagy forradalmunk havában… rock and roll forradalom, hej! Boldog vagyok. Legszívesebben kirohannék a kapun, egyenesen haza, feltenném a korongot Terta lemezjátszómra, s már az első kagylózásnál átnyalnám szalagra, hogy később már ne a lemezt kelljen koptatni… becsöngetnek. Megölelem Vargát, Gyula gratulál, elindulunk Emő táncos virgácsainak nyomában.

   És már az első órán:

–        Cseke! Maga mit nézeget a pad alatt olyan kitartóan?

–        Semmit, tanár úr!

–        Megint a Pintér lábait nézegeti?

–        Őőő… igen!

–        Tehát nem. Mutassa csak!

Már ide is ért a padom mellé, nyújtja a kezét… hamar visszalököm a lemezt a padba. A szívem hevesen verni kezd, úristen, mi lesz, ha einstandolja? Nem adhatom oda, nem kockáztathatom meg, hogy csak év végén, vagyis több mint három hónap múlva adja vissza vagy… soha! Olyan is volt már. Igaz, az nem a Gáspár volt. De ő mindössze hat évvel idősebb nálunk, ez az első éve tanárként, és még az is előfordult egyszer, hogy farmernadrágban jött be az iskolába. A diri csúnyán lehordta, tudja mindenki, azóta öltönyben jár. Az ő kezébe adni ilyen holmit… még a végén bűnbe esik vele.

–        Már eltettem, tanár úr!

–        No, akkor vegye elő és adja ide!

Benyúlok a zsebembe, más nem lévén ott, előhúzom Emő versét, Gáspár tanár úr kezébe nyomom. Széthajtja, beleolvas. Jól számítottam… a szeme mosolyog.

–        Talán ha ez egy irodalom óra lenne, méltányolnám bontakozó tehetségét, Cseke. De így meg kell kérnem, hogy a szívében bimbódzó, kétségtelenül nemes érzés pressziójának csak az órák közti szünetekben, illetve tanítási idő után engedjen. Tessék, Pintér, ez nyilvánvalóan a magáé! De ne most olvassa el! No, hol is tartottam?

Rámkacsint. Nyilván azt hiszi, nem volt merszem odaadni Emőnek a verset. Emő vigyorog, rámölti a nyelvét. De… ez így nekem megfelel. Nem adtam oda, mégis nála van. Igaz, elterveztem, hogy ezentúl nem adok verset ingyen, sőt behajtom az eddigiek árát is. És már – nyilván, hogy újbirtokosi helyzetét fitogtassa előttem – olvassa is a pad alatt.

 

„Csend van, a hold már feljött

Ezüsttel fújta be az eget és a felhőt

Illatos szénakazal tövében,

Nyitott szemmel álmodom,

Hogy átfogom

Karcsú, hajlékony derekad,

És kezem, mint pusztító sáskahad,

Éhesen, mohón kutatja tested

Mely tőlem távol parlagon tesped…”

 

Bokán rúg, suttog…

–        Mi az, hogy tesped?

Azt hittem, játékos műfelháborodás, kikéri magának… de nem… lenyűgöző… tényleg nem tudja, mit jelent! Milyen aranyos! Nem most írtam a verset… de Emőnek tökmindegy… még nyáron, amikor lerohadt a stop Siófoknál, és egy mezőn kellett éjszakáznom, egy kazal tövében… jól befúrtam magam derékig… éjszaka felébredtem, ragyogott az egész mező, apró kis lámpák milliói világították be… ellepték az egészet a szentjánosbogarak… gyönyörű volt. Amikor elmeséltem Emőnek, csak nézett… nem értette, mit akarok ezzel.

–        A tesped azt jelenti, hogy… hogy gyönyörűségesen, észveszejtően szép.

Elégedetten bólint, tovább olvas.

Az óra végén Gáspár tanár úr magához int.

–        Cseke, maga maradjon még egy percet!

Elibe plántálom magam. Nem tudom, mit akar, de nem félek tőle… tőle nem félek. Ha a Csernus vagy a Papp hívatna, akkor félnék.

–        Ide figyeljen, Cseke! Nem mondom, hogy különösebben nagy baj lenne magával, de azért észrevettem, hogy visszaesett a teljesítménye. Utánanéztem, nem csak az én óráimon. Az érettségije nincs még veszélyben, de a továbbtanuláshoz ez kevés lesz. És az előzetes továbbtanulási űrlapot sem adta le.

Nem szólok, várom, mit akar ebből kihozni. Ő meg néz, mint aki befejezte. Kicsit szemezünk. Kérdőn felhúzza a szemöldökét.

–        Vagy maga nem akar továbbtanulni?

–        Nem akarok, tanár úr.

Elcsodálkozik.

–        Mért nem?!

Megvonom a vállam.

–        Ne vonogassa a vállát! Csak tudja, mért nem!

–        Hát… inkább csak nem tudom, mért igen.

Meghökken.

–        Hogyhogy mért igen? Mert maga értelmes. Úgy értem, átlagon felül értelmes. Az ilyennek diplomát kell szereznie!

Megvonom a vállam.

–        Hogy aztán portás legyek egy iskolában?

Kiszaladt a számon. De nem tiszteletlenségből mondtam. Szerencsére ő sem veszi annak, de azért elszomorodik. Leveszi a szemüvegét, megtörli, visszateszi, és még egyszer szemügyre vesz. Mintha valamit nem merne kimondani. Tudom is, mit. Mifelénk ugyanis (csöndben) ki merik.

–        Azért ezt gondolja át még egyszer, Cseke! Nagy kár lenne, higgye el!

–        Igen, tanár úr!

–        De tényleg! Ígérje meg, hogy gondolkodik rajta!

–        Megígérem, tanár úr!

–        Jól van, menjen!

Hónom alá kapom a táskámat… az ajtóból visszafordulok.

–        Tanár úr!

–        Igen?

–        Tudom, mit akart az előbb mondani.

–        Mikor?

–        Amikor azt akarta mondani, hogy lesznek még másféle idők is.

A hátam mögé pillant, ki a folyosóra, aztán az imént kinyitott ablakra… s most újra rám. Lassan bólint.

–        De szerintem nem lesznek. Számunkra legalábbis már nem. A továbbtanulási űrlapot kidobtam.

Lépek. Naná, hogy kidobtam. Már az is hülyeség volt, hogy gimnáziumba jöttem. De ha már így alakult, itt érettségizek, aztán majd elvégzek valami műszerész sulit… szakmunkásképzőt, hogy legyen szakmám.

   Pokoli lassan jött el ez a péntek délután, de eljött. Hazafelé zötyögünk a tujával, kezemben a lemez, próbálom kisilabizálni a hátulján a szöveget. „…Presley was facing a majority of wiewers as cold and unprepared as the citizens of Siberia.” Mi van Szibériával? Nem értem. Oldalt pislantok, de… Emő kicsit durcás. Állát magasra szegve néz ki az ablakon, a Duna fölé, egyenesen az Országház csúcsán trónoló vörös csillagra. Elvis miatt pipa… mert nem vele foglalkozom, mióta megkaptam a lemezt.

–        Te, Emő! Mi ez itt? Mi van Szibériával?

–        Kérj bocsánatot!

–        Bocsánatot kérek! Szóval mi ez itt?

–        Őszintén kérj bocsánatot!

–        De hát hót őszintén… – mást gondolok – Emő!

–        Mi az?

–        Régóta úgy tervezem, hogy ezt a lemezt veled és csakis veled kagylózom meg először.

Pislog egyet.

–        Igen?

–        Igen. Ezért olyan fontos számomra… miattad.

–        Tényleg?

Nagyon komolyan bólintok.

–        Hisz tudod, mit érzek irántad!

Erre egy vadidegen fej, aki mellettünk áll:

–        Pontosan azt érzem én is!

És akad még néhány jó kedélyű jelentkező…

–        Én is! Én is!

A szó végigsöpör az egész tuján, lányok is kiáltják vidáman, mit sem értve… Én is! Én is! Néhány felnőtt mosolyog, mások mérgesen sziszegnek.

–        Emő!

–        Tessék!

–        Ma délután Elvis fenséges dallamain szállva a lábad elé helyezem a szívem, ha te is akarod!

Emő töpreng. A kagylózó fej meg:

–        Nem akarja, láthatod!

És egy olvadó lányhang:

–        Én akarom!

Muszáj odapillantanom... fekete kiscsaj… hű… helyes!

–        Oké, de várjuk meg, mit mond a szöszi!

Emő elsápad haragjában. Elfordul, elkapom a karját.

–        Na! – mondja.

–        Hé! – mondom.

Kitépi magát a kezemből, a belebeszélős srác meg már púposkodik előttem a védelmező szerepében. Körbepillantok, Gyula néhány lépésre tőlünk beszélgetett eddig valami csajjal, most engem néz komolyan, s megcsóválja a fejét… vagyis nemet int. Mindig ezt csinálja, mintha valaha is megütöttem volna valakit. Viszont úgy tűnik, most idejönni se akar, hogy puszta jelenlétével elejét vegye a balhénak. Hát jó… egyenesen a srác szemébe nézve…

–        Bebaszok egyet.

Nézzük csak… sem a szemöldökömet, sem a hangomat nem emeltem fel, az arcom rezzenetlen maradt, közönyösen, tényszerűen állítottam az elkövetkezendőket, s vigyáztam, hogy a hangom ne váltson se magasabbra, se mélyebbre…  oké, mesteri kivitelezés volt… ahogy a bratyótól tanultam. Ezerszer is elgyakoroltam vele a tükör előtt. Mert nekem gyakorolnom kellett. Az ő arca persze úgy jó hozzá, ahogy van. Ilyen és kész. Szerinte, ha valaki jól csinálja, többet ér tíz év boksznál. Eddig tényleg. Emőnek nyújtom a lemezt, nem nézek rá, tekintetemet a srácon tartom. Emő… ahogy számítottam… habozás nélkül átveszi, kíváncsian lesi a fejleményeket. De nem lesznek fejlemények… én tudom. És igen… a srác zavartan motyogja, hogy nem akar beleavatkozni civakodó szerelmesek dolgába… arrébb húzódik. Emő szemei ragyognak rám. Felemeli a kezében tartott lemezt…

–        Azt mondja, hogy… „ Presley volt egy burkolat egy nézők többsége, mint hideg és nem kikészített mint Szibéria lakosai.”

–        Mi van?

–        Ezt írták ide.

–        Ezt biztos nem!

Megvonja a vállát. Én is.

–        Ezért ugyan érdemes volt bocsánatot kérni!

–        Csak ezért kértél bocsánatot?!

–        Ó, dehogy.

   A tuja csikorogva bebotorkál a Kalefra. Kisütött a nap, olyan, mintha reggel tél lett volna, most meg tavasz… bár a levegő még elég csípős. Emő elindul a lépcsőn, föl az árbockosárba, a Várfok utca felé. Fönt a korlátokon, a Kalef gödrének szélén már ülnek egy páran. Gyulával mi is arra tartunk Emő nyomában. Csípője hintázik, bokája épp a szemünkkel egy magasságban. Kopp-kopp… odafönt nem áll meg, csak int a bátyjának, Ákosnak, s balra fordul… mi meg jobbra… hátraarcot csinálok menet közben, s hátrafelé gyalogolok Gyula mellett, így kísérem Emőt a szememmel.

   Szotyola mindjárt a kezemben tartott lemezt nézi.

–        Hú! Megjött?! Megnézhetem?

Senki sem hívja Zolinak. A vezetéknevét a legtöbben nem is tudják. Kis... és kicsi tényleg. Ahogy Gyula meg nagy és Nagy. Szotyola vézna felkarja alatt könyv, mint mindig. Jack Londontól a Sárga Sátán. Felé nyújtom a lemezt, elveszem a könyvet.

-->

Szólj hozzá!

Címkék: Kalef... most Berta Zsolt Jancsiszög

A bejegyzés trackback címe:

https://bertaegykutyazsolt.blog.hu/api/trackback/id/tr965791072

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása