Sokat látott, szavahihető, vén tengeri medvék szerint a colombrék randa vízi szörnyek, melyek akár egy életen át követik végzetszerűen a nekik rendelt tengerészt, a célból, hogy végül felfalják. Megúszni a dolgot egyféle módon lehet, örökre odahagyni a tengert, s nyomorult szárazföldi patkányként tengetni az életet, ami persze ilyen formán már nem nevezhető valamirevaló életnek. Vagyis a lehetőségek: fület-farkat behúzni és élni biztonságban, kényelemben, hatalmas nagy hiábavalóságban, borítékoltan boldogtalanul, avagy elébe menni sorsunknak, vállalni azt, szembeszállni, harcolni a szörnyekkel (kik talán nem is azok, miknek látszanak), s ha addig élünk is, legalább a saját életünket éltük, nem valami önnön fölösleges létéért pudingként remegő, ezáltal puszta munkaerővé és fogyasztóvá süllyesztett klónét. Hát… nem túl bonyolult, s nem is túl eredeti a mondanivaló, viszont mélységesen igaz és időtálló. Mintha Dino Buzzatti A colombre című szösszenetében a rock and roll egyszerű lényegét igyekezett volna megfogalmazni. Légy az, aki vagy. Tökéletes névválasztás, ha egy zenekar nem a tévés zenei tehetségkutatók és plazák lekvártól és gennytől sikamlós színpadairól akar Alienként a nézők arcába ugrani, majd orálisan is erőszakot téve rajtuk, a legmélyebb bensőjükbe férkőzni… halálig. (Miképpen ezt velük korábban a producerek, menedzserek, dizájnerek, sztájlisztek és egyéb idegen nevű kultur-pedofilok tették.) De manapság alig akad ilyen zenekar. Vagy ha akad is, nem tudunk róla, mert – ördögi kör – nem szerepel sem a tévében, sem a plazák tátikaszínpadjain. Utána kell menni sötét, városfeneke szagú pincékbe, poros falufesztiválokra… a tengerre, ahol saját külön bejáratú colombréjével a nyomában hasítja a hullámokat.
Leténferegsz a lépcsőn, belehunyorogsz az undergroundba. A sörcsap a helyén, a fények tompák, a boltíves mennyezeten légelszívó küzd becsülettel és reménytelenül a dohány és egyéb füsttel. Az arasznyi magas pódiumon sötét alakok berhelik a beatfelszerelést, illetve még csak annyit tudsz róluk, hogy sötétben vannak. Elhelyezed magad a közegben, nem számítasz semmi rendkívülire. Még lehet dumálni, hát ezt teszitek a barátaiddal, vagy a helyszínen fellelt, szegről végről ismert alakokkal. Ha éppen jó a vaker, akkor kicsit idegesít is, amikor az aktuális banda belekezd (többnyire kisugárzó meggyőződése szerint nagy jelentőségű) műsorába. Márpedig mindig belekezd. Most is. Zörögni kezd egy akusztikus gitár, jól zörög, szépen, dinamikusan, feszesen ritmizál, magabiztossága megnyugtató, mindjárt érzed, hogy jó kezekben van, s így te is. Rászáll a csattogó sámli (végre magyarul is ekereszteltetett), spanyolul kahunnak, angolul kedzsönnek hívják. Aztán a másik gitár, és… és semmi más. Ennyi a zenekar hangszerkészlete. A jobb szélső mikrofon előtt ugyan áll egy leány, de nála nincs hangszer, s egyelőre csak billeg, kecsesen hajladozik az alakuló muzsika ütemére, ami látványnak oké, de ugyan mit tesz hozzá a hangképhez? A basszusgitárt biztosan nem pótolja majd. A középen hősködő szakállas alak a mikrofonhoz lép, üdvözöl benneteket, közli a zenekar nevét, amit nem értesz, de most még nem is érdekel. Figyelmed mérsékelt, egy jól megszólaló zenekar önmagában nem vág hanyatt, hisz te a rock and roll komolyabb viharain edződtél, s hát az a legkevesebb ugye, hogy a hangok a helyükön vannak, sőt, az, hogy a hangok a helyükön vannak, az önmagában kevés. Ezer tisztán, de lélektelenül csengő dalt odaadsz egyetlen hamisan csikorgó, mégis szívbe markoló akkordért, szóért, hörrenésért, sikolyért. A főhős énekelni kezd. Először a szavak zenébe simuló ritmikájára figyelsz fel, egészségesen, odavalóan szólnak, ami egyáltalán nem magától értetődő e kies hazában. Sőt, mintha a nép arcába tolt, dalnak csúfolt slágerek esetében kifejezetten követelmény lenne a szavak esetlen tántorgása, ügyetlen akadozása, mintha az számítana bravúrnak, hogy az előadó miképpen tudja megerőszakolni a magyar nyelvet. De itt, kérem szépen, nem ez a helyzet. A dal gurul, ahogy kell. És nem csak hogy szépen zenélnek a szavak, de mondanivalójuk is van, ami a mértékadó csatornák megcsonkított mércéjével mérve már tényleg mindennek a teteje!
„Figyeled a szöveget a dobozon, ahogy a reklám alatt megtanultad
Kikövezik a szívedet a romokon, amik az agyadból majd megmaradnak,
De nem kell neked ide semmi más,
csak a testednek egy kis változás,
Nézd, az anorexiás topmodell,
figyelem lassan, hogy fogy el,
Mint a telihold…”
Közben az is kiderül, minek van itt a billegő lány. Énekel. Vagyis… játszik a hangjával, akár egy hangszeren. Kíséri a dalt, vokálozik, szólózik. Úgy melózik, akár egy hangszer. Az az érzésed támad, ha csak őt hallanád, az is elég lenne ma estére. Nem csak ő maga nő, a hangja is a nő funkcióját tölti be a zenében. Szépséget, harmóniát, melegséget visz a három srác szükséges praktikumába, kifesti, virággal díszíti, meghitté teszi a zsiványok durva gerendaházát.
Túl vagytok néhány gitárszólón is, kiderült, hogy a hallgatag faszi nem az öncélú tekerőgépek közé tartozik, kiknek szólóit tetszés szerint pakolhatnánk egyik dalból a másikba. Okosan, mégis szívvel felépített dallamokat vezet elő, amik jól érezhetően mindig az éppen játszott dalhoz és csakis ahhoz valók, abból nőttek ki és abba hullanak végül vissza. Ahogy szerinted kell.
A dobos, illetve az arc, aki a csattogó sámlit püföli maga alatt, stabilan, megbízhatóan hozza az alapot, s amikor kell, muzsikál is. Jól. És nem utolsó sorban úgy néz ki, mint aki mindig mindennek és mindenkinek örül.
Eldöntöd, ez egy nagyon fasza kis banda, hát akkor hadd szaladjon, merüljünk el abban, amit ránk zúdítanak. De előbb ki kell deríteni, kik ezek. Úgyis fogytán a sör, irány a pult, ami mindig egyúttal az Információ is. A banda közben több kérdést is feltesz, amit te magad a személyzetnek szegezni készülsz.
„Hé, ember, mondd, ki az a lány ott a pultnál
Hé, ember, áruld el, most melyik banda játszik
Hé, ember, ez nekem vajon hányadik pohár volt
Hé, ember, mondd csak, innen most melyik új háború látszik?”
Szegény pultos lánnyal harmadszor is a füledbe ordíttatod, mert hát nem érted, na. Végül eszelős sikollyal, de azért mosolyogva süvölti a füledbe: Colombre! Így hallottad eddig is, de mivel nem tudod, mi az, nem vagy biztos… de negyedszer már nem mered. Az este megyen a maga útján, s te elégedett, sőt lelkes vagy. A sor- (és sör) foszlányokból összeáll valami kép, ezek itten valami mai ügyeket feszegetnek, hogy aszongya például: „a folyók miért mind a plázákba folynak, mi ez a gumi ízű szar, amit a szádba tolnak?” „Hej, hej, te figyelj, valamire mindig várunk, aztán a kasszánál tülekedünk, euróban üzekedünk, el kell hinnetek, hogy van még hova mennetek a világ zaja elől, a zene megy elöl” És persze a soha kimerülni nem akaró téma, a szerelem, de ez most mintha egy másfajta szerelemről szólna: „Hazudj kérlek, játszunk tovább, hazudj kilenc életen át, Hazudj, kérlek, szeretem nézni lelkünk a pokol tüzében égni” „Aranyláncra kötlek, hallom lépted a hallból, nézlek és tudom, a tested mindig kihúz a bajból”. Pazar. Na és a basszusgitár? Az csak most − véget érvén a koncert − jutott újra eszedbe. Akkor nyilván nem hiányzik.
Másfél évre rá egy kapolcsi udvarban ülsz egy sörpadon, melletted Misa, aki három és fél éves és megszállottja a zenének. Azt hiszi, a világ összes muzsikusát név szerint ismered, tehát téged bökdös, hogy ugyan mutasd már be neki a zenekart. Nem jössz zavarba, elmondod, hogy a ringatózó, szirénhangon dzsesszelgető csajt Csordás Veronikának, a verselő-ordítozó rock and roll-dervist, (aki most éppen mandolinozik) Váray Lászlónak, a szakértően dallamozgató gitárost Deák Gábornak, a csattogó sámlin tempót vezénylő, örökké boldog ütőst pedig Kovács Gábornak hívják. Nem csak őket, a dalaikat is ismered már. Sőt, mi több, s az nagyon sok, szereted is őket. A nevüknek is utána olvastál, szó szerint ugye. Már nem csak egy valamikori este homályos emlékei, amiből zavaros, furcsa szó- és hangtöredékek maradtak csupán, s a bizonytalan érzés, hogy hát jó volt az a banda… vagy nem? Misa azt is tudni akarja, hány évesek, van-e kutyájuk, mi a kedvenc ételük és hogy Vera férjnél van-e. Hé, feleled neki kacsintva, én nem valami tinimagazin riportere vagyok ám. Ezt még nem tudja kódolni, hát kénytelen-kelletlen közlöd vele, hogy mindezeket (Vera kapcsolati állapotát leszámítva, amit viszont nem osztasz meg vele, minek keserítenéd ilyen fiatalon) bizony nem tudod. Misa szemében önmagad szobrát látod ledőlni. Épp csak ki nem mondja: akkor mit tudsz? Hát lássuk csak… nem is, hogy mit tudsz, inkább mit gondolsz… te… esetleg mit gondolok én… mit gondolnak mások. Én például azt gondolom, hogy a Colombre zenakarról mindenki mást gondol. És mégis ugyanazt. Mert a jó dalt bárki magára húzhatja, bárki magára ismerhet benne, s felismerheti az ismerőseit, barátait, szerelmeit is. Ezek a dalok nem specifikus helyzetekről szólnak, s nem is valami kulturálisan szeparált réteghez, nem kell hozzá sem rockernek, sem punknak, sem emósnak, sem rajnak, sem poppernek lenni, hogy hozzád szóljon, hogy értsd. Csak embernek, bármilyennek. Jó, mondjuk, némileg gondolkodónak. Persze csak ha akarod érteni. Garantálom, sokan nem akarják.
„Ó, Uram! Nézz körül, hogy a barmaid között itt minek örül
a többség benn a cityben, a multik között csak, kicsiben
Olyan boldog a sok kis lélek, mikor a csilli-kirakat előtt ébred
Nem baj, ha rázza őket a hideg kinn, csak legyen váppáppáp á dubáp thing”
Akár egy testre szabható on-line játék. A szabályok ugyanazok, de mindenki a saját életének kellékeivel, szereplőivel népesítheti be. Én kihallom az asszonyt, a gyereket, a kutyát, a hegyeket-völgyeket, a szél és az eső hűvös ölelését, a nap forró leheletét, az utakat északnak, délnek, az éjszakai városokat, a pincérlányok mosolyát, a rendőrök összevont szemöldökét, a helyi cigányvajda fiának hetyke kötekedését, mindkettőnk orrának vérét, nők megtört gőgjét, kezük simítását, a forró, hajnali kenyeret, a lopott tejet, a krumplit őrző, alvó trógert… az életet magát… és ennek az életnek a szeretetét.
A dalok szívhez szólóak, ugyanakkor bátran pimaszok is, helyenként pedig megélt és elkövetett bűnöket súgnak, hogy ne mondjam, az ördög kacsint ki belőlük. „…de hát tényleg nem én akartam, nektek szárnyatok van, nekem meg farkam”. (A citált Tánc az ördöggel egyúttal nagylemezük címadó dala is.) Tele vannak elvágyódással, a más iránti vonzalommal, ugyanakkor életszeretettel is az iránt az élet iránt, amit éppen élünk, de… amin egyébként nem lenne nagy baj változtatni sem. Ezek a dalok lesújtanak és megvigasztalnak. Helyes a hasonlat, a Colombre olyan, mint egy jól nevelt pitbull, kitépi a szívedet, de végül visszahozza. Ezt az ellentétességet jól támogatja a műfajtalanság. A nyelvi lelemény és szellemesség, az egymás farkába harapó sorok az alternatív zenei világot idézik annak gyakori sznobizmusa és blöffölő avantgardizmusa nélkül. Cinkos összekacsintás, üzenet egy palackban: nem vagy egyedül. A végtelenségig ismételt refrének kettős hatást érnek el. Egyrészt az ember egy idő után hülyegyereknek érzi magát, akinek mindent a szájába kell rágni, másrészt azt a benyomást kelti, hogy az énekes memóriája valamiféle barkácsbaleset következtében tíz másodpercesre redukálódott. (– Te, képzeld, tegnap leestem a létráról. – Ne! És nem lett semmi bajod? – Nem, semmi. Te, képzeld, tegnap leestem a létráról.) De nem baj, inkább csak lehetőség a szellemeskedésre. A zene modern, mai, azonban átüt rajta a rock, a blues és egyéb autentikus műfajok kiforrottsága, ismerete, szeretete. A Colombre az underground zene palettájának sokféle színét használja, miközben újakat is kever. Mindent egybevetve, a zenekar sikeresen cipeli a névválasztásával együtt járó terhet. A nehezebb, veszélyesebb és kényelmetlenebb utat választották, de érezhetően tudatosan. Jól tették. Az ilyen úton több a látnivaló és a kaland, a show-business turistaútjait meg használják csak a tornából, vagyis életből felmentett cukorka fiúk és nyalóka lányok.
Nem oly régen átalakult az a Colombre, amit én annyira megszerettem. A csattogó sámli helyett rendes dobszerkót kapott, s lett egy basszusgitárja is (amihez szervesen tartozik egy Baczoni Gergely nevű fószer is, hát hozta isten), amit először hiányoltam, s amitől később féltettem a bandát. Váray úr, amikor szóvá tettem aggodalmamat, nemhogy megnyugtatott volna, hanem az asztalon összegyűlt poharak fölött szaporán bólogatva egyenest az arcomba vágta: Ja, ja! Először én is úgy éreztem, áthúzták a bandát egy átlagosító gépen. Na de aztán… és itt szenvedélyes beszámoló következett a zenekar hatalmasra nőtt pucájáról, amiben bőven lötyög a vér. Hát… ígéretekkel ugye tele van a padlás… majd meglátjuk. Én biztosan.
