A hegyek
Felhágni készülök a hegyre. Szemügyre veszem,
ahogy idegen épületeket is, mielőtt hagynám, hogy elnyeljenek.
Ez itt egy bazi nagy hegy, mögötte talán a bátyja, a mögött meg az apjuk, ki tudja.
S köztük anyjuk és húgaik, a völgyek. Hullám-hölgyek.
Nálam van a bicskám, a zsákomban egy termosz jó boros tea, sült hús, kenyér.
A hegy néma. Nem dobálózik a szavakkal, jobban tudja,
mit akar, mint én. Felőle megpróbálhatom, ő elbír, arra mérget vehetek.
Kicsit fázok, az imént szálltam ki a meleg autóból (néztem utána,
ahogy elhúz a szerpentinen, s magával viszi a társadalmat. Talán
meggondolnám magam, ha visszakanyarodna.)
Összehúzom a kabátomat, sapkámat a fejemre teszem.
Jól teszem, nem fázom. Bakancsom fitymálja a havat. Majd rájön.
Ujjammal megfenyegetem a hegyet, vállat von, elfordul.
Na gyerünk! Biztos látok majd szarvast, vaddisznót, Michelin gumit.
A fák utat nyitnak előttem, s hátamat bámulják, ahogy távolodom én,
a szerencsétlen gyökértelen.
Ropp-ropp, figyelmeztet a hó lelke, amint kitaposom testéből.
Majd repülök a kedvedért, jó?
A szél körültáncol, megvizslat, a kabátom alá is bebújik, de ő sem talál érdekesnek, faképnél hagy. Egyedül vagyok, de nem ám csak hogy egy van itt emberből (én),
hanem úgy is érzem. És magamat kicsinek.
A hegy szeme sarkából figyel, na nézd csak, elindult a hencegő kis porszem!
Nem vagyok porszem, ember vagyok, s ha akarlak, elhordalak, nagy melák!
Nana!
Aki beszél, az nem üt. Tudom én ezt, örülök, hogy szólt hozzám a hegy.
Ő is tudja, elmosolyodik, ahogy idegenre, de nem bitangra illő.
Többre most nincs ideje, felhők érkeznek nyugatról, azokat kell fogadnia.
Mosolyát fejedelmi menlevélként magam elé tartva kanyargok az ösvénnyel,
érzem, már megtűrnek itt.
Kicsit megpihenek. Mellém telepszik egy nagy, öreg, mohos szikla, köszön,
én visszaköszönök, falatozunk. Nézzük magunk alatt a völgyet. A nagynéném,
mondja a szikla, s emeli rá a termoszt. Isten éltesse, mondom én.
Int utánam, majd elnyúlik kényelmesen, böffent egyet, s már alszik is.
Ropp-ropp, mondja a hó lelke, áttöri magát bakancsom bőrén, át zoknimon,
s meleg lábamhoz bújik. Na jó, viszlek magammal. A hegy bólint.
Bőre szép fehér, egészséges, csak itt-ott szabdalják sebek, piros fazék, ezüst dísztárcsa,
Ford.
Lövés dörren, ijedten megtorpanok. A hegy izgatottan körülkémlel. Nézek fel rá,
hátha megmondja, mit lát. Vasárnapi vadászok, szól keserűen, nem eszik meg,
amit megölnek. Újabb lövés, majd még kettő.
Elérem a puskásokat, megyek velük a vérnyomon. Látok szarvast. Halottat.
Így is szebb, mint a dagadt, pálinkaszagú vadászok, akiket lefényképezek,
és ők is engem a halott szarvassal.
A hegy szomorú. Vigasztalom, dúdolok neki halkan, segít a hó lelke, ropp-ropp.
A völgy rámmosolyog, ahogy rokon barátjára szokás, a hegy int nekem, én visszaintek.
Forgatom számban a szokatlan bizonyosság ízét. Most tudom, ki vagyok.