Íromadalom

–        Bölény – mutatta a többieknek, de hiába, csak nézték bambán a falat, nem értették, mit akar.

Őt azonban lenyűgözte a látvány. Hiába nyomta sziklányi súllyal az álmosság, nem tudott elaludni, épp úgy, mint amikor tudhatóan farkasfalka vagy medve ólálkodott a környéken. Türelmét vesztve felült, kezét kirántotta szomszédja háta alól. Zsibbadt tenyerébe pillantott, halvány, fekete csíkokat fedezett fel benne. A másik kezét is megvizsgálta. Zsíros, fekete korom borította az ujjait, a forró hamu alól kikotort húsdarabok nyoma. Felnézett a bölényre.

–        Nem látják – dünnyögte maga elé –, csak én.

Halkan feltápászkodott, dobott a tűzre. Egy vékonyabb, lángoló husángot magával vitt a falhoz. Magasra emelte, mutatóujjával végigsimított az állat hátán. Az érintés nyomán halvány csík rajzolódott ki. Hökkenten vette szemügyre ujjbögyeit. Továbbhúzta a vonalat, a bölény tomporáig tartott ki a korom. A tűzhöz szaladt, bekormozta az ujját... a hátsó combig jutott el vele. Szaporán vette a levegőt.

   Az égő husáng lobbanva kialudt a kezében, a fekete csonkból vékony füstcsík szállt. Hunyorogva közelebb hajolt a bölényhez, a megszenesedett bottal folytatta a munkát. A vonal így vékonyabb, feketébb lett. Az álmosság elröppent a szeméből. A szíve hevesen vert, halántékában dobolt egy ér. Csakhamar teljesen körberajzolta a bölényt, de az egyik szarvánál nem talált sem repedést, sem foltot, aminek nyomán haladhatott volna. Hátrább lépett, bámulta az eredményt, izgalma alig csillapodott valamelyest. A fekete kontúrok határozottan megmutatták a fejét lógató bölényt. Sokáig nézte a képet, lassan nyugodott csak meg, és a nyugalommal visszatért három napos álmossága is. A barlang szájában vibráló őrtűz fénye megváltozott. Odafordította a fejét... az őr a barlang bejáratában állt. Visszabotorkált a helyére, lefeküdt, onnan nézte elégedetten, boldogan a bölényt, míg el nem aludt.

   Homályosan érzékelte csak az ébredő horda mocorgását, az öregebbek barlangfüstös harákolását, a gyerekek visítozását, a nők zsivaját, a férfiak morgását. Kifáradt szervezete alvást parancsolt, a horda törvénye ébredést... egyelőre az előbbire hallgatott. A beálló baljós csend mégis arra késztette, hogy kinyissa a szemét. Azt hitte, magára hagyták... rémülten felugrott. A horda gyökeret verve, pisszenés nélkül bámulta a falat... csak egy csecsszopó gagyogott ostobán és tiszteletlenül. Közéjük állt, a bölényre (az ő bölényére) csak futó pillantást vetett, a horda tagjainak arcát leste, mindegyikét, de figyelmesebben a vezérét. Az éjszakai őrszem, megelégelve a várakozást, bejött az őrhelyéről, csatlakozott a bámészkodókhoz. A horda vezetője ránézett.

–        Láttál?

Az őr bólintott, körülnézett... tekintete megállapodott rajta.

–        Anog –és rá is mutatott a kezében tartott kihegyezett bottal.

A horda Anog-ot nézte némán. Ki csodálattal, ki közönnyel. Zavartan toporgott, kerülte a vezér tekintetét, csak futó pillantásokkal igyekezett kiolvasni belőle az ítéletet. Már megbánta, hogy engedett a buta késztetésnek. A vezér megnézte a bölényt még egyszer... bólintott.

–        Jó – mondta, és egyik kezét szarvvá formálva a homlokához emelte.

De csak mutatóujját tartotta kinyújtva, kisujját begörbítette, mintha az a szarv letört volna. A horda zsivajogni kezdett, a gyerekek a bölényhez szaladtak, mindannyian csonka szarvára mutogattak. Anog a vezér jóváhagyó bólintása nyomán büszkeséget érzett, de a csonka szarv firtatása zavarba hozta és bosszúsággal töltötte el. Tanácstalanul nézte az immár befejezetlen bölényt, a meg nem rajzolt szarvat, repedés után kutatott, minek mentén meghúzhatja a hiányzó részt... de hiába. Pedig ő látta az ép szarvat... éjjel éppen ezért nem törődött a hiányával.

   A bölények az évnek abban a szakában vonultak át a síkságon. Igyekeztek felhizlalni magukat, hogy az év sanyarúbb időszakait átvészeljék. Amíg az utolsó bölény is át nem baktatott a síkságon, naponta vadászni mentek a férfiak. Anognak aznap nem vették hasznát. Szórakozottan figyelte a domb tetejéről a hatalmas csordát. A szarvakat nézte. Csak a falra rajzolt bölényre, az ő befejezetlen bölényére tudott gondolni.

   Este hússal megrakodva tértek vissza a barlangba. A nők kisebb darabokra hasogatták a húst, a parázsba dobták, a horda a tűz köré telepedett. Anog állt a bölény előtt, nézte figyelmesen, feszülten és türelmetlenül. A horda enni kezdett, de nem beszéltek közben, ahogy pedig máskor, főleg vadászatok után szoktak. Anog felfigyelt a csak csámcsogással tarkított csendre. Megfordult... a horda evett, de mindannyian őt nézték. Némán, várakozással. A vezér – ahogy reggel is – a homlokához emelte zsíros ujjait. Anogot feszélyezte a figyelem, ugyanakkor meg is akart felelni neki. Kihúzott a tűzből egy vékony kis ágat, megrázta, hogy kilobbanjon a láng, a füstölgő, fekete bottal a bölényhez lépett. Merőn bámulta a meg nem rajzolt vonalat, az ép szarvat, amit csak ő látott. Felemelte a kezét... meghúzta a hiányzó csíkokat. A horda boldogan felmorajlott. Anog lehajtotta a fejét és elmosolyodott. Kielégült fáradtság vett erőt rajta. Rogyadozó térddel ment a tűzhöz, szokott helyét kereste, ám a vezér vigyorogva, bólogatva egy nagy darab húst nyújtott felé és intett, hogy üljön az őt körülvevő idősebb vadászok közé.

   A horda evett. Mindannyian a bölényt nézték... míg el nem aludtak.

   A következő napi vadászaton Anog még haszontalanabbnak bizonyult. Nem törődött már egyáltalán a hússzerzéssel, csak figyelte szemét ráncolva a vonuló-rohanó csordát.

   Este, mielőtt a vadászokkal együtt bement volna a barlangba, odalépett ahhoz a kidőlt, belül már porrá korhadt fához. Nem törődött a nyüzsgő termeszekkel, markolt a barna porból, bele is köpött mellé a tenyerébe, vonalat húzott vele egy kőre. Míg a horda némán, őt figyelve evett, barnára színezte a bölényt, és korommal a szemét, száját is odakente. A horda már aludt, amikor nekiállt a második bölénynek, a bölénynek, amit nap közben álmodott meg. Ez a bölény felemelt fejjel, sebesen robogott a síkságon. Hajnalig dolgozott lázasan, izgatottan, de elégedetlen volt az eredménnyel. Kezét nem vezették repedések, vonalak, csak a fejében létező – nappal kint a síkságon vágtató – bölény képe. A horda mégis boldogan, nagy rivalgással fedezte fel reggel a szaporulatot.

   Következő nap alig állt a lábán, a szeme égett a kialvatlanságtól. Csaknem maga alá temette egy szíven döfött, elzuhanó állat. Este mégis nekiállt a harmadik, haláltusában földre rogyó bölénynek. A horda sokáig nézte, aztán lassanként, egyesével eldőlve elaludtak... ő megint hajnalig dolgozott.

   Öt éjszaka öt bölényt rajzolt, a hatodik estén azonban semmit, csak ájult álomba zuhant, miközben a horda a bölényeket bámulta. Másnap sem tudta folytatni, gyenge volt és fáradt. A hordát nézte, míg elaludt, azok pedig megint csak a bölényeket. Az én bölényeimet, gondolta jólesően.

   A harmadik tétlen alvással töltött éjszaka reggelén a többiekhez hasonlóan Anog is felmarkolta lándzsáját, de a vezér elé állt, megrázta a fejét.

–        Jó vadász vagy – mondta, a falra mutatott, és kezével rajzoló mozdulatot utánzott. – De itt maradsz. Ha vadászol, sokat alszol.

   A vadászok elvonultak Anog mellett, volt, aki biztatóan, barátsággal pillantott rá, volt, aki közönnyel, s akadt, aki gyűlölettel.

   A nők kirajzottak a környékbeli erdőkbe, csak ketten maradtak a barlangban a gyerekekkel és az öregekkel. Kívül, a bejáratnál két, kihegyezett botját keze ügyében tartó felnőtt férfi ült, a nappali őrök. Anog zavartan, tanácstalanul toporgott, gyerekkora óta nem fordult elő, hogy a barlangban maradt volna a többi vadász nélkül. A gyerekek, az öregek és a két nő várakozásteljesen figyelték, tudták, miért parancsolta őt vissza a vezér. De Anognak nem volt kedve rajzolni. Az egymás mellett sorakozó bölények felé fordult... nem érezte a hatodikat parancsoló izgalmat. Az egész napot heverészéssel töltötte, csak kétszer szakította meg a henyélést, míg kedvét töltötte az egyik nőstényen, akiről addig mindig lemarta egy idősebb hím.

   Másnap ugyanazt cselekedte, mint előző nap. Megszemlélte az öt bölényt, aztán heverészett, kétszer meghágta a nőt. Este a tűzhöz ült, az öregek mellé, ahogy újabban szokott, de a vezér elzavarta. Arrébb húzódott, onnan halászta magának a megsült húsdarabokat.

   Harmadik este a vezér nem engedte enni. Elkeseredetten, gyűlölettel bámulta a bölényeket, tudta, mi lenne a dolga, de képtelen volt nekilátni, nem támadt fel benne az izgalom. Vadászni akart a többiekkel.

   Fel-alá sétálgatott a barlangban a gyerekek és öregek között, akik ügyet sem vetettek rá. Unatkozott. Fölöslegesnek, haszontalannak érezte magát. Az egyik gyerek fogott egy megszenesedett fadarabot... a sziklafalhoz ment vele. Anog érdeklődve figyelte a hátán a nagy, fenyőfa formájú anyajegyet. A gyerek kaparászott valamit, aztán eldobta a botot és nevetve elszaladt. Anog megnézte, mit csinált. A falra rajzolt embernek pálcika lábai, pálcika kezei, pálcika törzse volt és nagy, kerek feje. A kezében pálcika lándzsa. Anog letérdelt, úgy szemlélte döbbenten a figurát. Ember! Újra elfogta az izgalom. Felugrott, kormos botokat és korhadt faport gyűjtött, odaállt egy nagy darab üres fal elé. Még akkor is megszállottan  rajzolt, amikor a vadászok megérkeztek. A vezér megállt a tűz mellett, mosolyogva nézte a már kész, vágtató bölénycsordát és mögöttük a zöld mohával felkent hegyeket. A nők sütni kezdték a húst, a horda izgatottan letelepedett. A sziklafalon a bölények oldalában és mögött egyszer csak lándzsás vadászok jelentek meg. Futottak az állatok mellett, kihegyezett botjaikat döfésre emelték. A hordán izgalom futott végig és egyre erősödött. A gyerekekés a nők, akik még soha nem láttak vadászatot, kiabálni kezdtek. A férfiak felugrottak és hörögve-morogva lándzsájukat rázták.

   Anog kimerülten fejezte be a munkát. A tűzhöz ment, a vezér intett neki, hogy egyen. A szíve hevesen dobogott és büszkén húzódott oldalra a hatalmas húsdarabbal, hogy a horda zavartalanul szemlélhesse a bölényeit… a horda bölényeit.

   Anog nem vadászott. A bölények elvonultak, beköszöntött a tél, de neki az erdőket sem kellett járnia a többiekkel, hogy nagy szerencsével szarvast, őzet, nyulat ejtsenek. Nem kellett már minden nap rajzolnia sem. Előbb-utóbb mindig előállt valamivel, a vezér és a horda tudta ezt, szívesen vártak rá, csak úgy barátságosan kötözködve nógatták esténként, hogy rajzoljon. Kikövéredett. A nő, akiről azelőtt mindig lemarta az a vadász, már minden éjjel az ő vackán hált, és nem merészelt senki a közelébe menni. Jutott Anognak meleg szőrme, hús és só bőségesen, karmos nyaklánc és rangos hely a tűznél. Gyakran kísérte el a vadászokat, de lándzsát nem vitt magával, csak szemlélte az eseményeket, a hegyeket, az erdőt, a síkságot. A barlang falát lassan megtöltötte mindaz, amit odakint látott... amit a barlangban maradottak nem láthattak volna soha.

   A bölények felbukkantak, továbbálltak, újra felbukkantak és újra továbbálltak, senki nem tartotta számon, hányszor már. A vezér megöregedett, meggyengült, új vezére lett a hordának, fiatal, erős. Soha figyelemre se méltatta a horda nagy tiszteletben álló rajzolóját. Szólni is csak egyszer, hosszú idő múltán szólt hozzá.

   Anog a tűzbe nyúlt aznapi első falatjáért, mire a vezér a kezében tartott bottal nagyot csapott a kezére, hogy szeme könnybe lábadt a fájdalomtól.

–        Nem vadásztál! – mondta a vezér, és rá sem pillantva falatozott tovább.

–        A rajzok…

–        Nem lehet megenni.

Anog az öreg vezérre nézett, de az lesütötte a szemét, ahogy a horda többi tagja is. Anog megszégyenülten kullogott félre.

   Másnap reggeltől estig kedvetlenül, de makacsul rajzolt. Ügyetlen, sikerületlen képeket. A nők, az öregek, de még a gyerekek is fitymálva méregették, pedig az első bölénynél sokkalta jobbak lettek. A vezér egy pillantást sem vetett a falra és ugyanúgy elzavarta Anogot a tűztől, mint előző nap. Összezavarodva, félve húzódott arrébb a hordától. A nő, aki az első bölény óta a vackán aludt és az ötből egyedül életben maradt gyerek nem követték. Amikor a horda már aludt, egy nagyobb fiú lopakodott Anoghoz. Húst dobott az ölébe. A hátán fenyőfa formájú anyajegy.

   A vadászok reggel kivonultak. Sokáig nézett utánuk a sziklaperemről. Figyelte, ahogy egymás mögött lesorjáznak a hegyoldal kitaposott ösvényén és elkanyarodnak a füves síkság felé. Visszament a barlangba, előkotort egy rajzolóbotot (amiket jó ideje már méret, forma és fajta szerinti gondos válogatás után maga égetett meg a tűznél) és a falhoz állt vele. Elgondolkodva, lassan felemelte a kezét... szemét egyetlen pontra szegezte. Aztán eldobta a kormos botot. Kint az erdőben lándzsának valót tört, a barlang előtt éles kővel kihegyezte, a hegyet meg is égette, ahogy szokták, másnap reggel pedig a vadászok közé állt. Este evett.

   Hamar beleszokott a régi-új rendbe, de az az izgalom, amit azelőtt érzett vadászat közben, többé nem töltötte el. Kerített, futott, döfött, nem lassabban, nem gyorsabban, nem jobban, nem rosszabbul, nem többet, nem kevesebbet, mint mások. Megkülönböztető kövérsége is eltűnt... jó vadász lett ismét.

   Egy este a horda a tűz körül ült, némán evett. Nem beszélgettek, nem nevetgéltek, nem dobálták egymást a lerágott csontokkal, mint a régi vezér idejében, amikor még Anog rajzolással mulattatta őket evés közben. Csak táplálkoztak. Anog is új helyén, távol a vezértől, maga elé meredve tépkedett fogaival egy darab húst. Váratlanul bőrcsomag esett elé a földre. Jól tudta, mi van benne, ő maga készítette rajzolóbotjai, faszéndarabkái és bőrzacskókba töltött színezékei számára. Felpillantott, a fiatal fiú állt előtte, aki húst lopott neki kegyvesztése idején, és aki először rajzolt embert a barlang falára.

–        Rajzolj! – mondta mosolyogva, hangosan.

Anog a vezér felépillantott, de úgy tűnt, az nem hallotta meg a fiút.

–        Nem – mondta Anog halkan és folytatta az evést.

–        Rajzolj! – ismételte a fiú.

Anog türelmetlenül intett a kezével.

–        Menj innen!

De amaz nem mozdult, és már nyitotta száját újra, amikor Anogban hirtelen, magát is meglepve, felforrt a düh. Felugrott, megtaszította a fiút, ráförmedt,

–        Menj innen, mert agyonváglak!

A vezér felnézett. Hideg pillantása nem Anogon, hanem a fiún állt meg. Az észre sem vette, csak ijedten, megbántva arrébb húzódott. Anog utána rúgta a bőrcsomagot, visszaült a helyére. De a mellette ülő öregember oldalba bökte, és bólintott,

–        Rajzolj!

Anog meghökkent. A jobbján ülő vadász is megismételte,

–        Rajzolj!

És egyre többen a hordából, egyre bátrabban makogták,

–        Rajzolj, rajzolj!

Anogot gyengeség fogta el, de nem úgy, mint amikor elfáradt vagy beteg volt. Ez a gyengeség jólesett neki, mint hosszú vadászat után átfagyott lábának a tűz melege, vagy asszonyának álomba húzó ölelése. Szégyenlősen vigyorogva élvezte a kórust, fürdött a sosem érzett gyengeségben, a horda megbecsülésében. Este rajzolok, gondolta, nappal vadászok, ez így jó nekem, jó a hordának, így akkor jó neki is. Még mindig vigyorogva a vezérre nézett, aki kifejezéstelen arccal figyelte a jelenetet. Anog felállt, zsíros kezét a combjába törölte. A fiatal fiú boldog mosollyal ugrott a bőrcsomagért, felkapta a földről, Anog felé indult vele. A horda morajlott, izgatottan várták a régóta nélkülözött mulatságot. A fiú Anog felé nyújtotta a csomagot.  Háta mögött a vezér tűnt fel és egy husánggal hatalmasat sújtott a fejére... a fiú arcát még azelőtt elöntötte a vér, hogy a feje nekicsapódott volna a sziklának. A horda némaságba, mozdulatlanságba dermedt. A vezér körbehordozta tekintetét, és csak utoljára állapodott meg a lesütött szemű Anogon. Megragadta a mozdulatlanul fekvő fiú bokáját és a barlang kijárata felé vonszolta. Sötétvörös csíkot húzott a barlang sziklapadlójára, itt-ott agyvelődarabkák tarkították.

   Éjjel Anog eltűnt. Nyomai egyenesen a szemközti hegyoldal kisebb barlangja felé vezettek. A következő éjen már látni lehetett a belőle pislákoló fényt. De semmit sem számított, hol van. Akár van barlangja és tüze, akár nincs, egyedül nem lehet más, csak halott. Idő – nem sok idő – kérdése csupán. Figyelte a barlangjából kicsapó fényt a horda is, de mindenkinél jobban figyelte a vezér. Egy éjjel azonban hiába kereste az apró világosságot. Másnap is hosszú időt töltött a fény keresésével, és harmadnap is. Elégedetten böfögve fészkelődött alváshoz... de negyednap a tűz újra fellobbant. A vezér nyugtalanul és zavarodottan figyelte. Hisz nem volt vihar hosszú hetek óta, nem szerezhetett tüzet, ha egyszer az övé kialudt, hacsak… hacsak az övékből nem. Az őrtűz mellett ülő két őrre nézett. Lesütötték a szemüket, de csak úgy, ahogy mindig és mindenki lesütötte, mióta ő a vezér. Bement a barlangba, végignézte a horda tagjait. Csak néhány gyerek viszonozta a pillantását. Tüzet nyilvánvalóan vittek neki... de talán élelmet is. Nyugtalanul feküdt le. Nézte a falon Anog képeit. A horda szinte minden tagja nevetgélve ismerte fel önmagát valamelyik emberfigurában, de ő soha. A barlang falán sorakozó képek gyerekkora óta idegenséggel, félelemmel és gyűlölettel töltötték el.

   Hajnalban ébredt, kialvatlanul, fáradtan. Maga mellé parancsolt négy vadászt. A nap magasan állt, mire elértek Anog barlangjához. Vastag parázs izzott odabent a hamu alatt, úgy, ahogy életben kell tartani a tüzet, amikor magára hagyják. Anog sehol. Csak lerágott csontokat, sót, egy bőrzacskókban bogyókat és ivóedényt találtak. A barlang vastag porában lábnyomok... sokféle, nem csak férfiaktól, hanem asszonyoktól és gyerekektől valók is. A falakat elborították a rajzok, finomabbak, színesebbek, szebbek és beszédesebbek, mint valaha. A nyomok jól láthatóan a képek előtt néhány lépésnyire sokasodtak össze. A vezér vadászaira nézett. A képeket bámulták, majd – amikor megérezték a tekintetét – a földet.

–        Menjetek haza! – mondta nekik a vezér.

Rezzenéstelen arccal figyelte a hátukat, amint kisorjáztak a barlangból és sietve nekiindultak az erdőnek. Felszította a tüzet, végigsétált a rajzok előtt. Kezében reszketett a hevenyészett fáklya fénye. Minden egyes emberfigurát tüzetesen megvizsgált. Térdmagasságban ügyetlen, gyerekkezekre valló rajzokat fedezett fel. A barlang teljes hosszában, Anog képei alatt sorakoztak. Négykézlábra állt, megnézte azokat is. Lehajtotta a fejét, bámulta maga előtt a port, benne a hordája lábnyomait. Aztán feljebb húzódott a barlang hátsó, lankás oldalán, elbújt a hatalmas, leszakadt sziklák mögé és várt.

   Két nő és három gyerek érkezett Anog barlangjához. Húst és egy nagy darab szőrmét hoztak.

–        Anog! – kiáltozták a nevét.

–        Nem lehet messze – mondta az egyik nő, és a lobogó tűzre mutatott.

A másik a levegőbe szagolt, bizonytalanul a barlang belseje felé hunyorgott, de aztán mindketten letelepedtek a tűz mellé és a képekre mutogatva nevetgéltek, neveket soroltak, megjegyzéseket tettek. A három gyerek egy kőhöz szaladt, Anog bőrzsákját húzták ki alóla, a fal mellé ültek, firkálni kezdtek.

   Anog kisvártatva megérkezett. Egyik kezében lándzsa, a másikban lapulevélbe csavart lép. A levél egy apró résén aranyszínű méz gyöngyözött át, a földre csöppenve szürke kis porgolyókká vált. Anog egyik arca megdagadt, törzsét, vállát és karját duzzanatok, méhek csípései borították. Megtorpant a tűz mellett, a levegőbe szagolt. A mézet a kölyköknek nyújtotta. Félt, mégis beljebb ment, hunyorogva fúrta tekintetét a barlang homályába. Lándzsáját maga előtt tartotta. A vezér, akinek szeme órák óta szokta a barlang sötétjét, erőlködés nélkül figyelte. Amikor Anog egészen a közelébe ért, nesztelenül kilépett a szikla mögül, és egyetlen döféssel szíven szúrta. Anog halkan, röviden nyögve rogyott a földre.

   A vezér lihegve, dobogó szívvel állt fölötte. Várt, de izgalma nem csillapodott. Megfogta Anog bokáját, a tűzhöz húzta. A két nő és a gyerekek egymáshoz kuporodtak, lehajtották a fejüket. A vezér nem nézett rájuk, leguggolt a tűz mellé, a lángokba bámult. Jó darabig nem mozdult egyikük sem. Akkor a legkisebb gyerek lassan elindult a barlang egy távolabbi zuga felé. Kezében Anog egyik rajzolóbotja. Hamarosan kaparászás hallatszott, ahogy szenes fa csúszik a sziklán. A vezér fogott egy lángoló botot és a lándzsáját, Anogon átlépve elindult a gyerek felé. Magasra emelte a fáklyát. Szemmagasságban Anog egyik képét látta, a többitől távolabb, külön, az előbb nem is fedezte fel. A képen a horda barlangjának sziklaperemén, a bejárat előtt ő maga állt, markában egy földön fekvő ember bokája, és az ember hátán fenyőfa alakú jel. Kicsit lejjebb, a barlangtól vezető ösvényen egy vadász gyalogolt, egyik kezében lándzsa, a másikban bőrcsomag. A vezér önmagát nézte. Sokáig, szó nélkül, mozdulatlanul. Aztán lejjebb engedte a fényt, hogy a gyerek rajzát is lássa. Hanyatt fekvő pálcikaember volt az, a mellkasából lándzsa meredt az ég felé.

   A vezér elhajította a fáklyát, megragadta a gyereket. A tűzhöz vonszolta. Felemelte a földről Anog rajzolózsákját, a gyerek kezébe nyomta.

–        Menjetek haza! – parancsolta.

A barlang előtt gödröt kapart a földbe, beledobta Anog tetemét, földet hányt rá.

   Aztán maga is hazaindult. Nem leste az erdő zajait, nem figyelt mozgására, szagaira, mint máskor, csak gépiesen haladt előre. A lesben álló négy vadászt sem vette észre, csak mikor lándzsáik már a szívébe, májába, tüdejébe fúródtak.

   A hordának új vezére és új rajzolója lett. Fiatalok, erősek. A bölények felbukkantak, elvonultak és felbukkantak újra, nem tartotta számon senki, hányszor már.