Réges régen (egy távoli galaxisban), élve demokratikus jogommal, éppen szavazásra igyekeztem egy hölgyismerősöm társaságában. Főpolgármestert választott akkor Budapest.

   A házunkban lakó nyolcvanhét éves Rózsi néni szintén az óvodában kijelölt választókörzet felé tartott a koszos kis parkon át. Botjával kopogott a repedezett, gazos aszfaltsétányon. A lábának az égvilágon semmi baja nem volt, a botot kezdetben elhunyt férje iránti kegyeletből cipelte mindenhová magával. Az idők folyamán a kegyeletet praktikumra váltotta, s ezzel a pálcával vezényelte az útjába kerülő gyerekeket, kutyákat, sőt alkalomadtán renitens felnőtteket is. Ahogy utolértük a sétányon, ráköszöntünk. Felismervén, botját azonnal keresztbe emelte a hasam előtt, szavak nélkül is megállásra kényszerítve.

–        Szavazni mennek? – kérdezte szigorúan.

Bár jómagam érzékeny vagyok kissé az indiszkrécióra, egy ilyen idős hölgy esetében hajlandó vagyok bizonyos engedményekre. Így hát beismertem a dolgot.

–        Remélem, a Demszkyre szavaznak!

Ez bizony felszólítás volt, de figyelmemet elsősorban nem a kendőzetlen presszió ragadta meg. Tudtam, hogy Rózsi néni elhunyt férje a háború előtt cserkészvezető volt, a háború alatt pedig leventéket nevelt a haza javára. Eme információk, Laci bácsival való személyes ismeretségem, valamint ismereteim birtokában bizony az a prekoncepció alakult ki bennem, hogy a voksát jobb felé volt szokása leadni. Rózsi néni pedig országos ügyekben egész életében a férje véleményét tartotta mérv- és értékadónak. Így erősen meglepett, hogy Rózsi néni a balliberális Demszky Gábor úr mellett kampányol, s úgy gondoltam, most újabb leckét kaptam az élettől, ami a kellő tájékozódás nélküli véleménykialakítást illeti.

   Mivel Rózsi néni már önként kiteregette kártyáit, így nem éreztem tolakodónak, ha – csak hogy biztos legyek a dolgomban – megkérdem,

–        Mért, Rózsi néni a Demszkyre szavaz?

–        Persze!

–        És miért? – forszíroztam tovább, mert a leckéből még nem tanulva, s még nem teljes egészében vetve le előítéletességemet, valami csalafintaságot sejtettem a háttérben.

–        Hogyhogy miért?! Azért, hogy nehogy ez a balliberális csőcselék kerüljön megint hatalomra! Azért!

Áhá.

–        Mert azt szeretné, Rózsi néni, hogy a balliberális oldal által jelölt Tarlós István helyett a FIDESZ-es Demszky Gábor győzzön? – kérdeztem a leghalványabb félreértés elkerülése végett szabatosan.

–        Úgy van!

Nem voltak illúzióim, de azért rászántam tíz percet, hogy Rózsi nénit korrekt választói helyzetbe hozzam, s elmagyarázzam neki, ki kivel van. Hogy valódi véleménye és lelkiismerete szerint adhassa le voksát. Előadásomat egyre nagyobb gyanakvással hallgatta, majd megvilágosodást láttam az arcán, amit aztán mély megvetés követett. Botjával megbökte a mellkasomat.

–        Nem hittem volna magáról, hogy ilyen orcátlan módon megpróbál visszaélni egy szegény öregasszony hiszékenységével! Szégyellje magát!

Azzal faképnél hagyott. A velem lévő hölgy elgondolkozva nézett utána.

–        Ha tizennyolc év alatt nem lehet szavazni, akkor nyolcvan fölött mért lehet? – kérdezte véleményem szerint roppant tiszteletlenül és találóan.

–        Azért nem mindenki hülye nyolcvan fölött – jegyeztem meg.

–        Tizennyolc alatt sem – felelte.

–        Hm. És a kettő között sem – gondoltam tovább – de felmerül a tiszteletlenség problémája, nem beszélve a dolog megalázó jellegéről. Egy élet végén egyszer csak alkalmatlannak nyilvánítanak, gondolj bele!

–        Mért, a jogosítványt is szemrebbenés nélkül bevonják az idős emberektől, nem?

–        Na jó, de az balesetveszélyes.

–        És ha alkalmatlanok vezetik az országot, az nem? Szerintem az sokkal veszélyesebb, ráadásul milliókra veszélyes.

Néhány nap alatt megalkottam az új választási rendszert, amiről legközelebbi barátaim véleménye is erősen megoszlott.

–        A megoldás – mondtam nekik – az értelmi szint alapján kiosztott szavazati jog. A tüdőszűréshez hasonlóan kötelezővé kell tenni az időszakonkénti IQ-vizsgálatot. Százhatvan fölött öt szavazati jog járna, száznegyventől százhatvanig négy, százhúsztól száznegyvenig három, száz és százhúsz között kettő, száz alatt pedig egy.

Nagy felhördülés támadt.

–        Nem demokratikus! – mondták az ellenzők.

–        Viszont ki vitathatná, hogy a legokosabb megoldás? – feleltem.

Azt nem vitatta senki.

–        Nem vitatjuk – mondták –, de a demokráciának nem az a lényege, hogy a döntés okos legyen, hanem hogy a többség akaratát tükrözze.

–        Akkor viszont ne keverjük a kettőt – feleltem –, s adjunk szavazati jogot a gyerekeknek is.

   Sok-sok idő múltán (tegnap, ugyanabban a galaxisban) azt hallom a tévéből, hogy esetleg bevezetnék a kiskorú gyermekek után járó szavazati jogot. Perkopp. És hogy azzal a szülő élhetne. Töprengtem egy sort, igyekeztem megérteni a szándék mögötti logikát, etikát, szükségszerűséget, bármit. Meglehet, itt a hiba nálam, de semmit sem találtam, ami indokolná, hogy a gyermekkel bíróknak több szavazati joga legyen.

   Talán az, hogy ők több életért felelnek? Ugyanilyen alapon lehetne a munkaadóknak is minden alkalmazottjuk után egy újabb vokslehetőséget adni. Akkor aztán nem lenne kecmec, egy-egy multicég tulajdonosi köre és a kormány több tíz- vagy százezer szavazattal bírna, s összességében rendelkeznének a magyarországi munkavállalók négymilliónyi voksával.

   Vagy ez egy jutalom, mert a gyerekesek már kitettek magukért, ami a társadalom újrateremtését illeti? Arra nem a családi pótlék és a családi adókedvezmény való? Arról nem beszélve, hogy aki gyermektelenül szavazni indul, éppen azért megy, hogy meggyőződése szerinti jobb körülményeket teremtsen az országban, ahol majd neki is kedve lesz gyermekeket nemzeni, nevelni. Neki miért lesz kevesebb (legjobb esetben is feleannyi) szavazati joga, mint a gyermekeseknek?

   És óhatatlanul (bizonyára demagóg módon) eszembe jut Rezső úr a 14 B-ből, aki öt kiskorú gyermekét, nemre, korra és politikai hovatartozásra való tekintet nélkül – tehát elfogulatlanul és demokratikusan – rendszeresen veri. Rezső úrnak hat szavazati joga lesz az én kettőmmel szemben. Igaz, a sarki ruhaturkáló kedves, mindig mosolygós, sokat dolgozó és hat gyermeket szeretetben nevelő tulajdonosnőjének meg hét. Abban a szuterénlakásban élő drogfüggő házaspárnak, akiket időnként lopáson kapnak a közértben, négy, és a hozzájuk nap mint nap társadalmi munkában kijáró addiktológusnak megint csak öt, mint Rezsőnek. A Rózsi néniknek csupán egy marad. Hacsak ki nem találja valaki, hogy az özvegyek örököljék házastársuk szavazati jogát. Persze csak ha becsületszavukra megfogadják, hogy az elhunyt meggyőződése szerint adják le azt a voksot, hogy a halottak az örökös forgásukkal nehogy balesetveszélyes járatokat fúrjanak a temetők földjébe. Na szóval, nekem ez így elég esetlegesnek tűnik.

   Talán a gyermekek jogaira gondolnak az ötletgazdák? Akkor miért veszik ki azonnal a kezükből a frissen kapott jogot? Mért adják át a döntés jogát a szüleiknek, éppen azoknak, akikkel egy tizenhat-tizenhét éves kölyök többnyire szinte semmiben nem ért egyet. Egyébként pedig egyet nem értésének vagy egyetértésének oka ugyanaz, a szülő nevelése. Aki például önálló gondolkodásra neveli gyermekét, és sikerrel jár, annak fia, illetve lánya jó eséllyel nem úgy szavaz, mint ő. Az ilyen szülők kedvére akarnak tenni, amikor szavazatot adnak a gyerekeknek, de mégsem adnak? A családi pótlék esetében jogosnak találnám az effajta okoskodást.

   Eszembe jutnak a választások során egyik szavazókörzetből a másikba átjelentkezők és az egy lakcímre négyzetméterenként tíz-húsz fős népsűrűséggel bejelentett voksolók. Az újra és újra orcátlanul elkövetett választási csalások tükrében természetes módon vizionálok egész seregnyi állami gondozott és árva gyereket örökbe fogadó hivatásos szavazókat. Amolyan tolvaj gyermekbandákat üzemeltető Faginokat, akik Twist Olivérek után járó szavazatokat árulnak nagy formátumú politikusainknak.

   Szóval fogalmam sincs, milyen alapon érthető vagy legalább vehető fontolóra a felvetett ötlet. Nekem simán csak baromságnak tűnik, amolyan kínkeservesen, unalomból, valamint ön- és létigazolás végett kiizzadott ötletnek.

   De ennek kapcsán újra felrémlett bennem az IQ alapú választójog. Töröljük el a korhatárokat, járulhasson az urnákhoz a népesség apraja-nagyja. Hadd firkáljanak a csecsemők is, az aggastyánok is. Így fel sem merülhet a tiszteletlenség kérdése, másodlagos, hogy a tisztelt szavazópolgár idős kora, fiatalságából eredő tapasztalatlansága okán, avagy eredendően (mondhatni gyárilag) hülye. A politikai számítás gyanúja sem merülhet fel (ahogy bennem bizony megint csak előítéletesen igenis felmerült a gyerek-fejkvóta ötlete nyomán), hisz nyilván egyik politikai oldal sem tartja magát hülyébbnek a másiknál. (Hiába állítják bizonyos orgánumok, hogy az egyik hülyébb mint a másik.)

   És hogy mi van, ha jómagam hülyének bizonyulok a vizsgálat során? Én vállalom. Egy csomó politikus vizsgálat nélkül is vállalja. Bár azt gyanítom, nem tudnak róla.