Magyarok vagyunk vagy mi az isten?!

 

Az alapkiképzés után, az új századomban írnok lettem, ami különleges, kivételezett helyzetet jelent. Az írnok mindig tudja, kit kell feltétlenül hazaengedni családi- vagy nőügy miatt, ki beteg, kinek halt meg valakije. Ezért a századparancsnok egy idő után nagyban támaszkodik rá, és általában hagyja, hogy ő döntsön helyette az eltávozásokat, kimaradásokat, szabadságokat illetően. Már csak azért is, hogy neki ne kelljen ezzel bíbelődnie.

   Semmi sincs és semmi nem történhet a laktanyában, ami a sorkatona szemében felérne a laktanya elhagyásával. Semmi. Tehát az írnoknak mindenki igyekszik a kedvére tenni. Az írnoknak nem kell szolgálatba járnia. A kifogásait, hogy miért nem vesz részt a gyakorlaton vagy az éjszakai lövészeten, soha, senki nem firtatja. Az írnok jóban van a laktanya más kivételezettjeivel, mint például a szakácsok vagy a stúdiósok, ezért azt eszik, amit akar, és akkor néz filmet, amikor akar. Az írnok bicskáját az elhelyezésen a lakatosok tökéletesre élezik, ruhacserekor neki mindig új nadrág és zubbony jut, és az írnok soha nem felsőágyas. A reggeli tornán sem kell részt vennie, mert míg a többiek a sötét hajnal farkasordító hidegében az udvaron szaladgálnak és gimnasztikáznak, addig ő az ágyakat ellenőrző ügyeletes tiszt elől bezárkózik a századparancsnoki irodába, s álmos fejét az íróasztalra hajtva édesdeden alszik még fél órát. Ha a reggelire sem térne magához, a kijelölt kopasz elhozza az étkezdéből az adagját. Az írnok disznóságait soha, senki nem jelenti. És még sorolhatnám. De mindehhez túl kell élni az első időszakot, mert amíg az írnok kopasz, addig az öreg írnok kényének-kedvének a kiszolgáltatottja, s a kiváltságokból csak kevés jut neki, viszont a munka egésze a nyakába szakad.

   Ennek megfelelően nappal a hétköznapi katonák hétköznapjait éltem, vagyis gyakorlatoztam, szolgálatot adtam, különböző hadászati és határvédelmi szakkiképzéseken vettem részt. Délután öttől pedig öreg írnokom, Matus Előd türelmetlenül elhadart oktatásában részesültem az előjegyzési napló vezetését, a szabadságlevelek kiállítását, heti kiképzési és takarítási terv elkészítését, havi zsoldok, étkezési pénzek, raktárkészletek, véradások nyilvántartását, és a fegyverjegyzéket illetően. És még sorolhatnám. Előd közben folyton az óráját nézte, már kimenőruhában toporgott felettem és minden kérdésemre azzal kezdte a választ,

             − Hát ez nem igaz, ilyen egy kibaszott hülye kopasz, hogy nekem mért mindig

                ilyenek jutnak?!

Elődnek családi-szociális okokból nem másfél évet kellett szolgálnia, mint nekünk, hanem csak egyet. Tehát egy hete még kopasz volt maga is, de mivel immár csak fél éve volt hátra, azonnal az „öreg” jelzőt akasztotta magára, nagyvonalúan kihagyva a második időszakot jelentő „gumi” titulust. Vagyis előttem még soha egyetlen kopasz sem „jutott” neki.

   Mielőtt elhagyta volna a laktanyát, ellátott azokkal a munkákkal, amiket neki kellett volna napközben megcsinálnia, aztán elsöpört. Hajnalig görnyedtem az íróasztal fölött, hogy aztán néhány órás alvás után fél hatkor tornázni induljak, míg Előd ugyanakkor megérkezve a századraktár zárt ajtaja mögött, a tiszta gyakorlók, törölközők és takarók megnyugtató biztonságában és melegében édes álomra hajtsa többnyire mata részeg fejét.         

   Kizsákmányolásom által keletkezett szabadidejét Előd kungfu- akció- és pornófilm nézéssel, csocsózással és rexezéssel, valamint a raktári készletekkel való sefteléssel és az étkezési pénzek sikkasztásával töltötte ki. A titoktartásomat egy-egy tubus bakancspucoló Bagarollal, tiszta törölközővel, konzervvel vélte megváltani, miközben nem győzte hangsúlyozni, hogy az ilyen ajándékokat csak különleges jóindulatának és főúri nagyvonalúságának köszönhetem, hiszen az, hogy írnokot csinált belőlem, önmagában is pofátlanul szerencsés fickóvá tett. Előd távollétében megejtett óvatos tapogatózásomra, miszerint vajon miként dobhatnám el magamtól pofátlan szerencsémet, századparancsnokunk határozottan nemet mondott.

              − Mi a fasz…?! Ez nem kívánságműsor, bassza meg! Ez parancs!

   Így hát nem volt mit tennem, vártam, hogy kiteljen az időm, s nyakamba szakadjon mindaz a jólét, amit rabtartó gazdám oly felhőtlenül élvezett.

   Ahogy kiokosodtam a katonai adminisztrációban, Előd már néhanapján sem nézett a körmömre, s bár hivatalosan ő maradt a századírnok, hamarosan a magam hatáskörében döntöttem a kimaradásokról, eltávozásokról, szabadságokról. Minden egyes pénteken elkéredzkedtem magam is, de Előd sosem engedett el.

          − Mindkét írnok nem lehet távol, kopasz! − felelte és röhögött. − Majd a jövő

             héten.

De a jövő héten mindig ugyanezt mondta. Úgyhogy egy idő után magam elengedtem magamat. Sok üveg pálinka és sok csík cigaretta, valamint egy tavalyi Bíró Ica falinaptár fejében beszereztem egy szabadságlevéltömböt és egy körletelhagyási könyvecskét, s azontúl ezek segítségével elhagyogattam a laktanyát. Ha nagy ritkán létszámellenőrzés volt, akkor a folyosón felsorakoztatott álmos, egyforma pizsamás század egyik előre megbízott tagja a saját és az én nevem hallatán is beüvöltötte, hogy „jelen”.

   Egy hétfő hajnalon hétvégi eltávról érkeztem vissza. A század folyosóján megálltam az alegységügyeletesi asztal mellett, és kiraktam rá a töltött csirkét és a pálinkásüveget. Nyisztor szakaszvezető meghúzta az üveget, és felém nyújtotta. Aztán letépte a csirke egyik combját. Beleharapott, és csámcsogva közölte,

    − A Matus keresett éjjel. Látta, hogy üres az ágyad.

Ez kellemetlenül ért és meglepett. Előd minden hétvégén hazament és (külön engedéllyel) csak hétfőn délelőtt érkezett meg.

   − És mit mondtál neki?

   − Hogy a műhelyeknél zsugázol. Nem szólt semmit, de láttam, hogy nem hiszi el.

Halkan óvakodtam be a körletbe. A szokásos lábszag, szellőzetlen bűz és horkolás közepette óvatosan settenkedtem a sötétben az ágyam felé, de egyszer csak felgyulladt a villany. A kapcsoló Előd ágya fölött volt.

   − Miből lesz a cserebogár!

Végigmért a kimenőruhámban, aztán lekapcsolta a lámpát.

 Attól kezdve kiterjesztette rám a maga kiváltságait. Az írnoki munkára való hivatkozással minden gyakorlatról és kiképzésről kimentett, és vitt magával csocsózni, tétlenül heverni a lógósok rejtekhelyein, enni a konyhára, kávézni a kantinba. (Nem beszélve a stúdióban zártkörűen működő videofilm klubról, ahol olyan alapműveket tekinthettem meg, mint például a Delta Kommandó, Chuck Norris-szal a főszerepben.) Előd jóindulata és kedvessége elfeledtette velem a korábbi sérelmeket, összebarátkoztunk. A kopasznyúzó, önző, kapzsi, lusta és élvhajhász fickó egy csapásra ügyes, kedves és intelligens sráccá vált, aki úgy boldogul, ahogy tud. Megértettem, hogy velem szembeni gonoszsága tulajdonképpen csak atyai szigor, s a nevelésem része volt. Hogy ez bizony a hadsereg, vagy ha úgy tetszik, az élet törvénye. És én kibírtam, megfeleltem, beavatott harcos lettem, akinek jogai vannak! Előd még azt is megengedte, hogy rendes papírral hazamenjek hétvégenként, feltéve, ha minden munkát elvégeztem.

   Karácsony előtt nem sokkal egy este Előd, én és egy nememlékszemkicsoda kimenőruhát öltöttünk, felszálltunk a buszra, és a város felé vettük az irányt. A Szalma téren a Nefelejcs bisztrót választottuk. Leültünk a piros műbőr stokikra a kör alakú presszóasztalok egyikéhez, s megkezdtük az úgynevezett szórakozást. A szórakozás előrehaladtával egyre érzelmesebben, egyre hangosabban beszélgettünk. Elmondtuk addigi életünket. Bemutattuk családtagjainkat. Beszámoltunk legmélyebb szerelmünkről. Elmeséltük egy-egy nagy szégyenünket, amit még („isten látja lelkemet, drága barátom!”) soha, senki előtt nem fedtünk fel. A végére mi hárman lettünk a világon a legjobb barátok, annyira szerettük egymást, hogy azt már nem is lehetséges elviselni. Meghitt ordítozásunkat erőteljes csissegés zavarta meg. Körülnéztünk, ki meri félbeszakítani a mi legeslegdrágább barátunkat, hát látjuk, hogy az egész kocsma némán bámulja a magasra helyezett tévét. A pultoslány pedig egy széken állva éppen felhangosítja. Utcákat láttunk és tüntető tömeget, civileket és katonákat, fegyverteleneket és fegyvereseket. Lövések dörrentek, füstfelhők emelkedtek, vízágyúk lőtték a tüntetőket. Összeszorult a gyomrom, amint egy rohanó férfit géppisztolytűz lökött a falnak.

   − Mi a lófütty? − kérdezte bambán Előd. − Hol van ez?

   − Románia − felelte valaki −, Temesvár.

Némán figyeltük a csetepatét, nem sok kép volt, egy idő után azt a keveset ismételgették, amit már láttunk. A műsorvezetőtől megtudtuk, hogy más román nagyvárosokban is, Bukarestben is áll a bál, és hogy Romániában kitört a rezsim elleni forradalom és ez az egész Temesváron, egy magyar református pap ügyének kapcsán robbant ki. És hogy ebben a percben is tüntetések és harcok zajlanak országszerte és a Securitate emberei gyilkolják a népet. Egészen megilletődtem, s heves szeretetet öntött el a tüntetők és a forradalmárok iránt. Még a szemem is könnybe lábadt, amikor eszembe jutott, hogy bizonyára rengeteg magyar is verekszik a hírhedt román halálbrigáddal. De senki sem akadt a kocsmában, akire ne lettek volna hatással a látottak és hallottak. Előd lassan, lobogó szemmel felemelkedett, közel ment a tévéhez, majdnem aláállt, vigyázzba vágta magát, és magasra emelt állal csüggött a képernyőn.

   − Kurva románok! − csikorogta. − Rohadt Securitate!

Percekig állt ott, s amikor megfordult, az arca csupa könny volt! Száját kínlódva szorította össze, a szeme tüzelt, a keze remegett. Döbbent tekintetünkre így szólt,

   − Nem szégyellek könnyeket ontani, miközben magyar testvéreim odaát a vérüket

      hullatják a szabadságért és a függetlenségért!

   − Na, azért akad ott néhány román is! − szólt közbe egy hang.

Előd türelmetlen mozdulatot tett a kezével.

   − Nem az a lényeg! − és a magasba lökte öklét − Emberek! Fel romániai magyar

      testvéreink megsegítésére!

   − És a románokéra! − mondta ugyanaz a hang.

   − Nem maradhatunk tétlenek egy ilyen történelmi pillanatban! − folytatta Előd   

      felindultságtól elcsukló hangon. − Talán veszélyben a haza, veszélyben a nemzet!   

      Magyarok vagyunk vagy mi az isten?!

Egy új Előd állt előttem, egy lánglelkű harcos költő. Ragyogott a szememben, amint megismertem új oldalát, a hazáját, honfitársait és a szabadságot szenvedélyesen szerető és tisztelő ifjú hőst. Magam is meghatódtam, s velünk együtt hatódott meg az egész kocsma, az a néhány tucat ember, s mi bizonyosra vettük, hogy a többi kocsmákban is így vannak ezzel, s így vannak a kopott bérházakban és a lakótelepeken, a belvárosi tetőteraszos lakásokban és a villanegyedekben, és az éjszakai műszakokban és még a kórházakban is, és nyilvánvalóan egész Magyarország egyetlen nagy lángoló lélek, s hamarosan viharként zúdulunk át Erdélybe, hogy megvédjük véreinket!

   − Azonnal vissza kell mennünk a laktanyába, hátha riadót fújnak! − jutott eszébe         

      Elődnek, s már indult is.

   − Ne siessen olyan nagyon, harcos! − szólalt meg újra az a hang. − Épp most mondja a

      hadügyminiszter, hogy nem rendelnek el semmilyen fokú készültséget!

A tévé felé fordultunk, ahol is Kárpáti Ferenc közölte velünk, hogy folyamatos kapcsolatban vannak a román hadügyminisztériummal, a helyzet semmilyen szintű katonai mozgósítást nem igényel, mert az ottani események nem fenyegetik Magyarország területi épségét, s más veszély sem…

   Így hát maradtunk, s miközben a tévét néztük, még számtalan áldomást mondtunk és fogyasztottunk forradalmár testvéreinkért. Néhányszor meg is könnyeztük hatalmas nagy együvé tartozásunkat, s abban többször is megegyeztünk, hogy „magyarok vagyunk vagy mi az isten”.

   Nemesen emelkedett hangulatban indultunk vissza éjféltájban a laktanyába. Kint a Szalma téren katonai rendészek álltak elénk, igazoltatni akartak, mire Előd a nyakukba borult, testvéreknek és bajtársaknak nevezte őket, s kifejezte reményét, miszerint mi és ők majd vállvetve állunk a vérzivatarban, úgy védjük a szent magyar anyaföldet a mocskos román csizmáktól. Mire amazok − talán hogy annyira ne ragadtassuk el magunkat a nagy magyar testvériségtől − kitéptek a katonakönyvünkből egy-egy betétlapot.

   A laktanyát hatalmas felbolydulásban találtuk. Már este kilenckor harckészültséget rendeltek el. Teherautók motorja dohogott a telephelyen, a katonák hordták rájuk a felszerelést, a raktárak előtt fegyvert és lőszert osztottak. A tisztekért dzsipet küldtek. Még hogy nem rendeltek el készültséget!

   Amint a századosunk meglátott, magához intett minket. Előd vigyázzba vágta magát, s feszesen jelentkezett,

   − Százados bajtárs! Matus őrvezető harcszolgálatra jelentkezem!

A százados végigmért minket.

   − Maguk hulla részegek! Jó lesz, ha összeszedik magukat, mert dolguk van! Egységeket

      vezényelünk Battonyára, a román határ mellé. Minden századból húsz főt.

      Készítsenek egy listát! Első körben önként jelentkezőket válasszanak!

Előd összeverte a bokáit.

   − Százados bajtárs! A kopasz írnok bajtárssal együtt harci szolgálatra önként

      jelentkezünk!

   − Ne szórakozzon, Matus, maguk írnokok, itt van magukra szükség!

   − Ránk most a hazának van elsősorban szüksége!

A százados fújt egyet.

   − Készítsék el azt a listát! Most! Ez parancs! Magukat ne merészeljék ráírni!

   Míg én dolgoztam, Előd öles léptekkel mérte a folyosót, és szidta a románokat. Egyszer csak eszébe jutott a fegyvere és elviharzott. Hat teli tárral és mindkettőnk géppisztolyával tért vissza. Én közben körbejártam a századot, elkészítettem a listát. Tizenkilenc srác jelentkezett önként. A százados megvakarta a fejét, segítségkérően nézett Elődre.

   − Akkor egyet ki kell jelölni.

   − A huszadik én leszek, százados bajtárs! − jelentette ki Előd.

   − Nem, nem − ingatta a fejét a százados − magának itt kell maradnia, Matus, és a    

      kopasznak is. Örüljenek neki!

   − A kopasz már mindent tud, nekem meg kötelességem megvédeni a hazámat és 

      honfitár…!

   − Jobb, ha nyugton marad! Jó itt magának, higgye el! Ha odafajul a helyzet, ott majd

      nem papírgalacsinnal dobálóznak a románok.

Előd sértődötten nézett a századosra.

   − Százados bajtárs! Ragaszkodom hozzá, hogy felírjon a listára! A magyar haza, akinek

      annyival tartozom, s odaát a magyar szabadságharcosok mind ezt kívánják tőlem.

     Már megbocsásson, százados bajtárs, de… − és kacsintott szilajul −, magyarok 

     vagyunk vagy mi az isten?!

És mondta, mondta hévvel, szenvedéllyel, mígnem a százados a fejét csóválva, de beadta a derekát.

   − Hát jól van, Matus, ha ennyire akarja, hát legyen. Menjen Battonyára! Csak meg ne  

      bánja!

Felírtam a listára Elődöt, és gratuláltam neki. Fájdalmas, távolba révedő szemmel, gyenge mosollyal köszönte meg, homlokán már a hadba vonulók szomorkás felhője úszott.

   A névsort bezártuk az irodába, a százados meghagyta, hogy Előd vigye magával a hajnali gyülekezőre. Aznap mindannyian felöltözve, fegyverrel az ágyak mellett tértünk aludni.

   Négy előtt tíz perccel az alegységügyeletes körbejárt, és felébresztette a húsz önkéntest. Akkor már valamelyest kijózanodtam, de így még rosszabb lett. Folyamatos hányinger és fejfájás gyötört. Nem tudtam aludni, néztem, ahogy a tizedes a mozdulatlanul horkoló Elődöt rázza. Hiába.

   − Hagyd, majd én! − mondtam neki, s kikászálódtam az ágyból.

Felemeltem az asztal közepén álló vizeskancsót és ittam, aztán Elődnek is töltöttem egy pohárral. Az ágyához léptem, megráztam a vállát.

   − Előd! Ébredni kell!

Semmi. Kitartóan rázogattam és szólongattam vagy egy percig, mire magához tért. Zavaros szemein át bokszoló majmokat láttam a fejében.

   − Mi a fasz van? − kérdezte durcásan.

   − Kelj fel, indulnod kell!

   − Hova?

   − Az alakuló térre, a gyülekezőre.

   − Milyen gyülekezőre?

   − Battonyára kell mennetek, a román határhoz!

   − Kinek?! Nekem?!

Nyeltem egyet.

   − Tudod! Megvédeni a magyar hazát és szabadságharcos honfitársaidat.

Bambán és egyúttal dühösen meredt rám.

   − Na menj a picsába!

Visszafordult a falhoz, fejére húzta a takaróját. Tanácstalanul néztem a kezemben tartott pohár vizet. Megráztam Elődöt.

   − Ha nem mész le, megfenyítenek. Felírattad magadat a listára. Harckészültségben  

      komolyan veszik az ilyesmit.

Felült az ágyán, kiverte a kezemből a vizet.

   − Húzzál már innen, kopasz! Nem érted, hogy nem megyek sehova?! Én írnok vagyok,   

      baszki, nem tudod felfogni?

Azzal megint visszafeküdt.

   − De hát akkor hiányzik egy ember! Te meg felírattad magad a listára! Mint önkéntest.

­­­­Pár másodpercig mozdulatlan maradt, aztán hirtelen kipattant az ágyból. Szitkozódva kotorászott rendetlenül lehányt ruhái között, előhúzta a kulcscsomóját, átvágtatott az irodába. Egy perc múlva visszarobogott, és hozzám vágta a listát. Beugrott az ágyba, vadul csapkodva eligazította a takaróját és már alóla szólt ki,

   − Jó lesz, ha csipkeded magad, kopasz!

   Megnéztem a papírt. Előd a saját nevét vastag filctollal átsatírozta, és a névsor aljára odaírta az enyémet. Nem tehettem semmit.

   Hatkor gördült ki velünk a konvoj a kapun. Hasra vett géppisztollyal, az egyik Ural platójának legvégében ültem. Láttam, amikor a század reggelizni indult az épületünk elől. Integettek, hujjogtak felénk, Előd azonban épp csak odapillantott, és rögtön el is fordult.

   Már leszerelt, mire visszatértem Battonyáról. A románoknak eszük ágában sem volt megtámadni minket, egy puskalövés sem dördült el a közelemben. Nem is azért mondom.