A Trogger házaspár szerencséje

 

Frank Trogger világhírű zongoraművész. Nem túl korán és nem könnyen lett az, mert a megszokottnál később kezdte a leckéket. Ma New Yorkban, az Upper East Side-on saját tulajdonú luxuslakásban él, mely akkora, hogy – amint ő maga szokta mondani – kulaccsal kell közlekedni benne, mert mire az ember a konyhából visszaér a zongorához, újra megszomjazik. A huszonnégy emeletes házban a legfelső emelet az övé és családjáé. Feleségével, Sharon Maimitivel és négy gyermekükkel, két lánnyal és két fiúval élnek ott. Bejárónőjük, szobalányuk, komornyikjuk és szakácsnőjük is van. Pedig ha éppen nem a város egyik legjobb éttermében étkeznek, akkor többnyire ezek egyikéből hozatják az ételt. A szakácsnő jóformán csak a személyzetre főz, igaz, a reggelit is ő készíti. Lent a kapunál a márványlapos pult mögött kifogástalan modorú portás ül, aranygombos egyenruhában, fején tányérsapkával.

   - Örömömre szolgál, uram, hogy újra itthon láthatom. Mi újság Japánban? – szokta például kérdezni finom eleganciával, cseppet sem tolakodó, mégis bizalmas hangon, amikor Frank Trogger hosszabb távollét után betoppan a kapun.

Ebbe a mondatba már szinte a világ összes országát és kontinensét volt alkalma belefoglalni, kivéve az olyan barbár helyeket, ahol az egész államban nem akad zongora, vagy ha mégis, úgy azt a legutóbbi felkelés, polgárháború, faji zavargás vagy vallásháború alkalmával elpusztították. Hivatásos világutazó létére ilyen eseményeket Frank Trogger kizárólag a tévéhíradóban láthat, mert menedzsere és annak kiterjedt stábja jótékonyan megvédi az ehhez hasonló kalandoktól. Illetve látott ilyesmit egyetlenegyszer, tízéves korában, kilencszázötvenhatban, amikor az apja szívét a mellére szorított hegedűvel együtt átfúrta egy orosz géppuska lövedéke. Szisszenni sem maradt ideje.

   Frank Trogger felesége, Sharon a Hawaii szigetekről származó félvér szépség. Tahitiról elszármazó anyjától a Maimiti, míg a holland származású, Pearl Harborban állomásozó Jonathan Hendrix törzsőrmestertől a Sharon nevet kapta. Így lett a lányból Sharon Maimiti Hendrix. Öt nyelven beszél, az angolon kívül franciát, japánt, a polinéz őslakosok nyelvét, és egy kevéssé hollandul is ért. Csak a hollandot kellett tanulnia. Egyszer lett Hawaii, egyszer New York állam szépe. Nem sokkal azelőtt, hogy feleségül ment Troggerhoz, egy segélyszervezetnél helyezkedett el, ami felkelésekben, polgárháborúkban, faji zavargásokban és vallásháborúkban szüleiket vesztett gyermekek mentésével, rehabilitációjával és adoptálásával bíbelődött fáradhatatlanul. Négy gyermekükből kettő ilyen eseményekből kimentett árva. Egyikük egy afrikai srác. Az anyja fejét ötéves korában egy ellenséges törzs vérgőzös agyú felnőtt harcosa egyetlen nagyszerű mozdulattal csapta le. Macsétával, a kölyök szeme láttára. A harcos még csak fel sem szisszent. A srác apja nem tartózkodott otthon, mert a törzs többi harcosával egyetemben éppen látogatást tett egy szomszédos törzsnél. Kapákat és macsétákat vittek magukkal.

   A másik egy fehér kislány, az ő szülei orosz katonáknak szánt csecsen taposóaknára léptek, miközben sebesült kisfiúkkal, a lány öccsével karjukban szaladtak hazafelé a parkon át. Az akna a robbanás előtt halk, fémes hangot hallatott. Mintegy felszisszent.

   Frank Troggernak a bal lába Nasa fejlesztésű speciális titánötvözetből készült, és jobb szeme sem valódi, üvegből van. Amikor akár interjúkban, akár magánbeszélgetésekben felmerül ez, és ostoba emberek csapásként, balsorsként beszélnek róla, Frank nem fakad ki, nem dorongolja le az illetőket. Mindig szakít rá időt, hogy türelmesen közölje velük,

   – Ez nem csapás, ez áldás! – és tréfásan azt is hozzáteszi: – Ha fél szemmel a feleségem szépségének csak a felét látom, akkor a teljes szépsége egészen megvakítana.

   Nos, Sharon Maimiti a férje muzsikájába szeretett bele. Túl fiatalon lett szépségkirálynő, mint ahogy minden szépségkirálynő túl fiatalon lesz az. Ez bizony nemigen lehet másképp. Sharon okos nő volt, de mégiscsak túl fiatal, naív és tudatlan. A szívét jóképű, gazdag, kéjsóvár férfiak törték össze, akik nem teljesítették ígéreteiket. Akkor már New Yorkban lakott, egy koszos kis lukat bérelt nyolcadmagával a Queensben, csupa szomorú, csalódott, egykori megyei szépségkirálynővel. Már csak egy hajszál választotta el attól, hogy pincérnő legyen egy ócska lebujban, ahonnan aztán – azt mondják – nincs többé visszaút. Állt a kricsmi nagy üvegkirakata előtt, elmorzsolt még néhány könnycseppet, aztán rendbe tette az arcát, s belépett. Kora délelőtt volt, az ivó néptelen és büdös. Az üres kocsma bűze nem olyan, mint a teli kocsmáé. Nem meleg, nem barátságos, nem otthonos, nem hívogató bűz. Éppen ellenkezőleg, hideg, ellenséges, idegen, s mintha azt akarná világgá kürtölni, tűnj el innen, menekülj, míg nem késő! De Sharon egyelőre maradt. A pulthoz lépett, megszólította a csapost, aki egyben a tulajdonos is volt.

   – Három hónap próbaidő, heti nyolcvanöt dollár.

Sharon nem volt rutinos munkavállaló, nem tudta, hogy a hasonlóképpen kifosztott, kiábrándult, elkeseredett lányok gondolkodás nélkül, fásultan, lehajtott fejjel kell, hogy elfogadják az ilyen és ehhez hasonló ajánlatokat, vagyis a sorsukat. A tulaj rosszalló szemöldökráncolása közepette gondolkodni, számolni kezdett. Gondolatai közé egy zongora szívszaggató futamai furakodtak, s képtelenné tették a matekozásra. Felemelte a fejét, fülelt. A muzsikából a saját fájdalma, elhagyatottsága tükröződött vissza. De nem úgy, amilyennek Sharon látta, sárba taposott, ócska, mocskos holmiként, hanem fennkölt, tiszteletre méltó, szépséges érzelemként. Azt gondolta, aki így játszik, az már rengeteg kínt elszenvedhetett életében, s alighanem most sem boldog. Megfeledkezett a csaposról, annak kocsmájáról, a felkínált állásról, önmagáról, és a zongora hangját követve kiment az utcára. Néhány lépést kellett csak tennie, hogy elérje a nyitott, emeleti ablakot, ahonnan a zene szólt. Megállt alatta és lehajtott fejjel, elmerülten, sokáig hallgatta. A szíve zsibongott, a könnyei potyogtak. Amikor a zongora elhallgatott, felemelte a fejét. Egy kis iroda előtt állt, melynek üvegkirakatában néhány embert látott, férfiakat felgyűrt ingujjban, nőket egyszerű blúzban, szoknyában. A kezükben kávésbögrét tartottak, őt figyelték. Fáradt, nyúzott arcukon gúny nélküli, kedves mosollyal. Visszamosolygott rájuk, letörölte a könnyeit, s akkor egy papírra firkált felhívást pillantott meg belülről az üvegtáblára ragasztva. „Idegen nyelvet beszélő munkatársat felveszünk”.

   Azóta Sharon a világ minden részéből származó, forradalmakban, vallásháborúkban és egyebekben elárvult gyerekekkel foglalkozik. A fizetéséből kitelt, hogy tiszta, rendes környéken egymaga béreljen lakást. A férfiak közeledését elhárította, azt mondta magának, egyelőre. És szenvedélyesen megszerette a munkáját.

   Néhány évvel később betévedt egy lemezboltba. Találomra kotorászott a lemezek között. A pult mögött fiatal srác ült egy magas széken. Végigmérte Sharont, célzatosan feltett egy lemezt, és a lányhoz lépett. Egy zongora szívszaggató futamai hangzottak fel. A lány megmerevedett.

   – Fantasztikus zene, igaz? – kérdezte a srác bűvös mosollyal.

   – Mi ez? – kérdezte rekedten Sharon.

   – Frank Trogger. Havonta egyszer itt játszik a szomszéd csehóban. Volna kedved meghallgatni… velem?

Sharon elkérte a lemezborítót. Trogger arca nem látszott rajta, a zongora előtt ült, vállait mélyen leejtve a billentyűk fölé hajolt.

   – Feltétlenül! – válaszolta Sharon.

   Alig fél év múlva Sharon Maimiti Hendrix és Frank Trogger összeházasodtak. Frank karrierje meredeken ívelt felfelé, s házasságuk első három évében megszületett két gyermekük is. Úgy érezték, nincs náluk boldogabb ember a földön. És alighanem.

   Frank Trogger Magyarország fővárosának, Budapestnek tizennegyedik kerületében, Zuglóban született. A Gizella utca egyik földszintes bérházában lakott a szüleivel, egy szobakonyhás lakásban, ahol fürdőszobaként egy hokedlira helyezett lavór szolgált, a vécét pedig tizenkét családdal osztották meg az udvaron. Mind a tizenkét lakás az udvarra nyílt, minden lakás ajtaja mellett pad vagy székek álltak, ahova az emberek kiültek, és cigarettázás, krumplipucolás közben beszélgettek. Telenként a széngáz fullasztó szmogja ült a virágágyások és az apró veteményesek fölött. Akkoriban Frank Troggert Varga Ferencnek hívták, ahogy az apját is. Az öreg hegedült. Szépen, tisztességesen, de semmi több. Ivott is, ugyancsak tisztességesen. A közeli piacon trógerként kereste a piára és kenyérre valót, s a trógerek között egyedüliként birtokolta a Tróger becenevet. Szenvedélyesen és mindenekfölött szerette a muzsikát, és szent meggyőződése szerint a fia zseniális tehetséggel bírt ugyanezen a téren. Amikor a kisfiú öt éves lett, Tróger – a szomszédok legnagyobb mulatságára – beszerzett egy rozzant pianínót. Csak úgy röpködtek az udvaron a tréfás, gúnyos megjegyzések. De azért segítettek a hangszert leemelni a lovaskocsiról, s becipelni a sötét lakás sötét szobájába.

   – Ezeknek a fickóknak jegyezd meg a nevét! – dörögte Tróger –, és el ne felejts nekik képeslapot küldeni Párizsból, Londonból, Amerikából és Japánból és Ausztráliából és…

A kis Ferencet azonban cseppet sem érdekelte sem a zongora, sem a zene. A futball, Puskás Öcsi és az Aranycsapat érdekelte. Szenvedélyesen és mindenekfölött. Kortársaival naphosszat rúgták a rongylabdát és a port a szomszéd grundon. Tróger igyekezett rávenni a fiát a zongoraleckékre, de mindhiába. Erőltetni nem akarta. Tíz éves korában Ferenc már a közeli sportegyesületben játszott, és ügyesen bánt a labdával. De semmi több. Nem volt tudatában középszerűségének, hogy is lett volna? Szentül hitte, hogy szorgalommal és kitartással utolérheti Puskás Öcsi zsenialitását. Októberben Magyarországon kitört a forradalom, Tróger nagy, meleg szívét pedig átütötte egy orosz lövedék és milliónyi apró kis hegedűforgács. Szissz-szissz-szissz. A forradalmat – miután bátorságból és szabadságszeretetből példát, valamint ezek elmaradhatatlannak tűnő hozadékaként árvákat adott a világnak – leverték. Ferenc magára maradt az édesanyjával.

   A kisfiú egy időre elcsendesedett, majd a lövedéknyomos falak és lassan újjáépülő romok között élte tovább az életét. Focizott.

   Egy tavaszi napon, a serdülőcsapat mérkőzésén egy szerencsétlen becsúszás következtében három helyen eltört a lába. Reccs-reccs-reccs. Két orvos hat órás műtéttel rakta össze. A lábujjától a combja közepéig ért a vastag gipsz. Miután hazaengedték a kórházból, csak ült kint az udvaron, ölében a focilabdájával, és elkeseredetten bámulta hokedlire helyezett, begipszelt bal lábát. A szomszédok vigasztalták, megsimogatták a fejét, gyümölcsöt, csokit vittek neki. Azt mondták, ősszel már vígan rúgja majd a bogyót, és azt se fogja tudni, mi az a gipsz. Ferenc elhitte nekik, bizakodni kezdett, várt türelmesen. Unatkozott. Szerette volna, ha apja melléül, tréfálkozik vele, és hegedűjével mulattatja, mint azelőtt. Halkan dúdolni kezdett egy dallamot, amit Tróger játszott gyakran. Elmerülten forgatta, megcifrázta helyenként, ahogy az apja szokta. Elmosolyodott, felnézett… és elsötétült előtte a világ, míg a szemébe iszonyú fájdalom hasított. Az udvaron játszó fiúk egyike elhajított egy követ, kiverte vele Ferenc szemét, és ijedten felszisszent, amikor meglátta, mit tett.

   Magyarországon akkoriban nem lehetett üvegszemet szerezni, így Ferenc csupasz szemüregét fekete, bőrből készült szalag takarta.

   – Akár egy igazi kalóz! – mondta neki mosolyogva az anyja, s elfordult, hogy fia ne lássa az ő ép szeméből kicsorduló könnyeket.

   A szomszédok gyümölcsöt, csokit vittek neki, és azt mondták, fél lábbal tényleg nem lehet focizni, de fél szemmel lehet. Ferenc keserűen, de elhitte nekik. Néhány nap múlva bizakodni kezdett, s bár rettenetesen fájt a lába, nem szólt róla, csak várta türelmesen, hogy forrjon a csont.  

   Nyár vége felé, egy pénteki napon kellett először kontrollra menniük. A sebészorvos fogott egy fényes, ferde ollót, s kezdte lefejteni a gipszet. Ferenc sziszegett a fájdalomtól. Az orvos nem értette, miért, de ahogy előtűnt a láb, komorrá, gondterheltté vált az arca. Ferenc nem mert lenézni a lábára. Újra megműtötték. Aztán még egyszer, s végül – nem lévén más megoldás – térd alatt amputálták.

   Akkor már tavasz volt újra, a nap langymelegen pásztázta az udvart. De Ferenc nem ült ki, hiába rimánkodott neki az anyja. A sötét szobában feküdt az ágyon, nem akarta, hogy lássák a szomszédok, se gyerekek, se felnőttek. A focilabdát kivitette a szobából, hogy ne is lássa. Nem figyelte az idő múlását, nem érdekelte és fogalma sem volt róla, mióta fekszik ott. Úgy érezte, se dolga, se haszna nincs többé ezen a világon. Tizenkét éves aggastyán lett, meg akart halni.